Ha napjaink legtöbbet emlegetett félelmeiről kérdeznénk szinte bármely náció tagjait, valószínűleg a legtöbben a terrortámadást említenék. A listákat az önrobbantók vagy az eltérített repülők vezetik, esetleg valamilyen biológiai vagy vegyi fegyver használata. Bár jogos a félelem, hogy ilyesmi bekövetkezhet, a veszély mégis hihetetlennek és távolinak tűnik. Nehéz elképzelni, hogy pont rosszkor lennénk rossz helyen. És éppen mi?
William R. Forstchen azonban olyasvalamiről ír az Egy másodperccel később című regényében, ami mérhetetlenül súlyosabb következményekkel jár, mint bármely, általunk ismert terrortámadás – ugyanis mindenkit érinthet, ha bekövetkezik. A neve: EMP. Soha nem hallottak róla? Én sem. No, de mindjárt…
A helyszín az észak-karolinai Black Mountain, a párezres település (háttérben a Black Mountains szikláival), melyet a déli államokra jellemző vendégszeretet és nyugalom hat át. Ide, az asszony egykori szülővárosába költözik családjával John Matherson, hogy haldokló felesége utolsó hónapjait szebbé tegye. Halála után egyedül marad két lányával, de mivel a helyet megkedvelte, lemond katonai karrierjéről, és visszatér az oktatáshoz, Black Mountainban tanít hadtörténetet.
Az idill azonban egyik percről a másikra szétfoszlik, amikor az Államokat váratlan és sokkoló terrortámadás éri. Azonnal megáll az élet, megbénul minden, megszűnik az áramszolgáltatás, a telekommunikáció; minden leáll, amihez elektromosság szükséges. Vagyis nagyjából minden. (Kivéve a veterán autókat – én mindig mondtam, hogy a VW Bogárnál nincs jobb.) Matherson hadtörténész lévén hadászatilag látja át a veszélyt, és küzdeni kezd mindenért, ami még megmaradt neki. A családjáért, a lányaiért és a civilizációért. Amiből pár hónap múlva nem sok marad.
De miért és főleg hogyan kényszeríthette térdre a kontinensnyi országot egy korlátozott támadás? A magyarázat a titokzatos EMP-nél keresendőt. A könyv előszavából megtudhatjuk, hogy a történetnek van realitása. Az elektromágneses hullámokat gerjesztő fegyver fizikai alapjai valóságosak, csak még nagyon kevesen ismerik. Működését valahogy úgy kell elképzelni, mint valami hihetetlen erejű villámcsapást, amely képes tönkre tenni, akár egész földrészeken az áramellátást.
A technikára épülő világban ez egyet jelent a totális pusztulással. Mintha visszapottyannánk a 19. századba (vagy még hátrébb). Csöppet sem vagyunk felkészülve erre, függőségünk pedig a vesztünket okozza. A múltba visszacsúszott, elkényeztetett és elkényelmesedett ember nem tudja, hogyan kell gőzgépet építeni, amivel esetleg szállíthat, közlekedhet, újra átélheti az ipari forradalmat. Nem tudjuk, gyógyszerek nélkül hogyan védekezzünk a járványok ellen, mit tegyünk, ha nincs hűtőnk, élelmünk, fényünk. Híreket sem kapunk, mert nincs kommunikációs csatorna, el vagyunk zárva a külvilágtól, se telefon, se internet. Nem egy órára, hanem évekre. Ha elfogynak a gyógyszerek, nincs eszközünk újat készíteni. De ha valami csoda folytán elő is állítanánk, nincs mivel szállítani. Észre sem vesszük, hogy minden a technika (és a vezetékes energia) függvénye lett. Ha a lánc megszakad, sorban felborul minden, mint a dominókövek.
Szinte hihetetlen, hogy milyen sok mindennapi szükségletünket nem tudjuk kielégíteni elektromosság nélkül. Forstchen megdöbbentő képekben mutatja be a teljes pusztulást, előre megjósolva, mi vár az emberiségre. Felüti a fejét az éhínség, a betegség és a kannibalizmus. Már az első héten milliók halnak meg. (Jellemző, hogy éppen a közelmúltban jelent meg egy hasonló vízió, Marc Elsberg Black outja, hasonlóan pesszimista diagnózissal.)
Az apokaliptikus regények szerelmeseinek igazi ínyencség lehet a regény, ugyanis ez a történet nem egy tragédiát túlélő, talpon maradt világot mutat be, hanem azt, hogyan történt maga a tragédia. És persze a nagy kérdés mindig az, meddig tud ember maradni az ember.
Időnként bevillant az Elfújta a szél egy-egy jelenete: a háborús pusztítás közepette az életben maradtak próbálnak emberként viselkedni. De amíg Mitchellnél (és a 19. század Amerikájában) ez evidencia volt, ez mára mintha kiveszett volna belőlünk. Rosszabbul bírjuk a nélkülözést, el vagyunk szokva minden nehézségtől (persze ipari társadalom a kiindulópont, ne feledjük, nem valami sivatagi nép). Könnyebben dobálunk ki mindent a túlélés hajójából: erkölcsöt, emberséget, tartást…
(Jelzem, az amerikai történetekben rendre megjelenik a hihetetlen összefogás, az amerikai öntudat és a büszkeség, mellyel magukra, népükre tekintenek. Ami vagy igaz, vagy sem. Ha valami oknál fogva az összefogáson és/vagy a büszke öntudaton múlna a mi országunk kilábalása egy esetleges katasztrófahelyzetből – hát nem mernék fogadni arra, hogy túlélnénk…)
Forstchen precíz munkát végzett, az EMP-kutatások legjobb szakértőinél tájékozódott, alaposan utánajárt mindennek. A szöveg stílusa emlékeztet Arthur Hailey-ére, trükkök és jelzők nélkül, csupán tárgyilagos leírásaival tudja feltornászni a feszültséget. Esti olvasmánynak nem merném ajánlani, úgysem tudsz se bele-, se utána elaludni.
Van tanulság? Persze. De semmiképpen se álljunk neki azonnal ötösével vásárolni a kenyeret, vagy bunkert ásni a szőnyeg alá. Nem árt viszont a régi tudás fölelevenítése. Ami talán már csak a nagy- vagy dédszüleinké, akik még műveltek földet, kertet, tartottak állatot, és kacagva elboldogultak a Google nélkül. Szóval a legjobb, ha elkezdünk beszélgetni velük, hogyan is volt régen…
21. Század Kiadó, Budapest, 2016
Fordította: Nagy Ambrus
464 oldal, teljes bolti ár 3490 Ft
kedvezményes webshop ár 2967 Ft
ISBN 978 615 537 3961
* * * * * *
A regény folytatása rövidesen megjelenik Egy évvel később címmel.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: