HOLNAP

Hat nappal karácsony előtt   Bugi meredten nézte az ajtóban álló hat év körüli kisfiút. A kis szemtelen épp arról akarta meggyőzni, hogy ha venne egy kutyát, az mindenkinek hasznos lenne, ő maga nem lenne olyan magányos, a kis mihaszna pedig elvinné naponta sétáltatni, amivel zsebpénzhez jutna. Még hogy magányos. — Különben is, minek kell neked pénz? — Gyűjtök valamire! – húzta ki magát büszkén a gomba hajú kisfiú. — Mire? – húzta össze szemöldökét Bugi. — Hát biciklire! —Tudod te, mennyit kellene kutyát sétáltatnod egy biciklihez? Ehh, mit tudod te… taknyos kölyök. A kisfiú szája megremegett, majd nagy levegőt vett és azt mondta: — Anyukám nekem azt mondta, bármit elérhetek, ha igazán akarom – fonta össze karját dacosan Gombahaj. — De nem egy méter huszonöt centivel – vágta rá a férfi. — Mi köze a magasságomnak a biciklihez? – kérdezte gyanakodva Gombahaj. — Hát tudod fiacskám, a magasságod feltételez egy bizonyos életkort. Téged olyan hat évesnek saccollak. Talán hét. De lehetsz akár nyolc éves is, akkor sem jár neked minden. Kicsi vagy sokat kell még tanulnod. — De hogy jön a tanulás a biciklihez? – értetlenkedett tovább Gombahaj. Bugi mérgesen szusszantott. — Mit gondolsz, anyukád miből veszi meg neked a biciklit? Mert ugye azt nem gondolod, hogy a kutyasétáltatásból összejön majd? Szóval? A kisfiú némileg elbizonytalanodott, majd rávágta: — Hát a dolgozásából. Még ezt sem tudod? – forgatta a szemét. — Aha! – vágta rá Bugi. – Hát ez az! Dolgozik! — De hát én is azt akarok!  – toppantott Gombahaj. – Dolgozni! Levinném a házban lakó öregek…izé…idősek kutyáját. Ez a dolgozásom. — Mindegy, akkor sem való egy ekkora gyereknek, hogy idegenekhez csöngessen be és mindenfélével zaklassa őket. Részemről lezártnak tekintem az ügyet, nem veszek se kutyát, se macskát, szóval jobb, ha hazamész. Bevágta az ajtót, és visszament a konyhába. Amikor a kis szemtelen megzavarta, épp a reggelijét akarta bevinni a szobába, így befejezte az utolsó tennivalókat. Mindent rápakolt a tálcára, sörnyitót, poharat, üveget, majd beegyensúlyozott vele a szobába. Bekapcsolta a tévét, rágyújtott egy cigire, hátradőlt és felpattintotta a sört. Máris jobban érezte magát. Sokszor hallotta már, hogy a reggeli elengedhetetlen része a napnak, amivel teljes mértékben egyet kellett, hogy értsen. Miután az utolsó korty is lecsúszott, egy férfias böffentést követően elégedetten dőlt el a kanapén. Pár perc múlva ismét kopogtattak. Bugi állkapcsa vészesen megfeszült, a távirányító pedig fájdalmasan reccsent meg a szorítás alatt. Újabb dörömbölés és már a kilincs is rángatózott. Bugi rohamléptekkel megindult, feltépte az ajtót, Gombahaj állt ott, ünnepélyes arccal. — Megmondtam, hogy itt nem lesz kutya. És ha még egyszer idejössz, megkeresem a szüleidet és nagyon nagy bajban leszel, kiskomám. Megértetted?? — A szüleim tudják, hogy itt vagyok. Ott laknak szemben – mutatott át a körfolyosó szemközti lakására Gombahaj. – Azt mondták, nem szabad erőszakosnak lenni, mert a bácsi rég nem volt már emberek közt, ezért apró lépésenként, óvatosan kell haladni. Nézd, így – mutatta a tökéletes osonást, azaz nyak behúz, vállak felemelve szinte a füllel egy magasságban, és mindezt lábujjhegyen. – Ezért hoztam neked egy nyakörvet. Most csak ennyit kapsz. Holnap pedig majd jön a következő lépés. – kacsintott Gombahaj, majd vigyorogva elnyargalt. Bugi döbbenten nézte a kezében fityegő nyakörvet. Egyszerű, barna öv volt, kemény bőrből, olyan elnyűhetetlen fajta. Egy gyors pillantást vetett a szemközti lakásra, majd becsukta az ajtót, és visszament a nappaliba. Az övet egyetlen mozdulattal hajította az asztalra, úgy döntött másnap majd kidobja.     Öt nappal karácsony előtt   Másnap reggel meglepődve bámulta az órát. Nyolc óra volt és ő már fölkelt. Általában sikerült olyannyira kiütnie magát estére, hogy másnap délig fel sem kelt, így most némileg meglepte az emberi időpont. Fogalma sem volt, mire ébredt fel. Kivonszolta magát a konyhába és amíg a kotyogós kiprüszkölte a kávét, komótosan elszívott egy cigarettát. A céltalanság már egy ideje az élete része volt, így csak az a kevés apró szokás vitt rutint az életébe, mint a reggeli kávé és a cigaretta. Mások ilyenkor már egy irodában ültek vagy épp úton voltak a munkahelyük felé és természetesen ő is pontosan tudta, hogy mi lenne a dolga reggelente, de valahogy nem bírta rászánni magát. Ránézett a számítógépre. Leveleinek átnézése úgyis csak egy dologra lenne jó: szembesülni azzal, hogy egy darab sincs belőlük. Nem mintha nagyon vágyna a munkára, de egy-két megkeresés azért befuthatna. Egy megcsalás, vagy esetleg egy eltűnt rokon, céges adatlopások, vagy bármilyen nyomozói munka… Nyilván ezeket sem vállalná el, mint ahogy az elmúlt években semmit sem, de a tudat, hogy még nincs teljesen valaminek a peremén, az jól esne. Valami mozgásra lett figyelmes a résnyire nyitott ablaknál, egy veréb volt. Bugi odalépett, majd nagy csattanással bezárta az ablakszárnyakat, nehogy a veréb bemerészkedjen a lakásba. Még csak az kéne. Másnap meg mehet az ügyeletre valami nyüves fertőzés miatt. Pár pillanatig még ott táncoltak a felkavart hópelyhek az ablakban, majd lassan leszálltak a kopott párkányra. Bugi kibámult az ablakon. Olyanok voltak az emberek, mint valami megvadult hangyaraj, láthatólag mindenkinek volt valami veszettül fontos dolga, mintha mindenki az életéért sietne annyira. Pedig csak egy újabb Karácsony. Nevetségesnek tűnt ez a rohanás. Bugi behúzta a sötétítő függönyt és úgy döntött, mégis bekapcsolja a számítógépet, csak hogy egy kicsit megjárassa. A gépház zajosan kerregni kezdett, mint valami öreg, kivénhedt autó motorja. Megvárta, míg a képernyő is lassan magához tér, egy mozdulattal lesöpörte az asztalról a csokipapír halmokat, majd elindította a levelezését. Egyetlen levélszemét árválkodott csak a fiókban, egy utazási iroda bangkoki nyaralást kínált, hihetetlenül olcsón, plusz grátisz programokkal. Bugi ezer éve nem volt sehol, tulajdonképpen Budapestről sem tette ki a lábát évek óta. Az utazás általában együtt járt mások társaságával, amire egyáltalán nem vágyott. Munkája során pont eleget látott az emberi természetből. Kitörölte a levelet és lekapcsolta a gépet. Tekintete ismét a nyakörvre esett, valami nem hagyta nyugodni. Pár percig eljátszott a gondolattal, hogy átmegy és becsönget, hogy kérdőre vonja a szülőket, de aztán elvetette. Semmi kedve nem volt ahhoz, hogy bárkivel is vitatkozzon. Márpedig, ha valahova becsönget, annak egyenes következménye az ajtónyitás, majd a sok fölösleges szájtépés. A gyereket majd persze mentegetik a szülők, hiszen ő igazából jó gyerek, és csak jót akart, meg ne haragudjon, és így tovább. Aki persze majd vigyorogva hallgatja végig az egészet és másnap ugyanúgy folytatja. Mert mostanság a gyerek az úr! És mintha a “jót akar” valami varázsmondat lenne, mintha kötelessége lenne mindenkinek mosolyogva tűrni bármit, csak azért, mert “jót akart”. Francokat. Nincs rosszabb, mint egy levakarhatatlan, “jót akaró” gyerek. Talán csak ha kettő van belőle. Úgy döntött messziről tesz az egészre, behoz még egy sört és pihen egy kicsit. Egyébként is, a rendőrségi pszichológus szerint depressziós, tehát az ivás és a sok alvás teljesen normális az ő állapotában.  Ledobta magát a kanapéra, bekapcsolta a tévét és pár óra múlva ismét elnyomta az álom. Csukott szemmel is érzékelte, hogy valami megváltozott. Lassan tudott csak kikecmeregni az álomból, először csak az édes, tömény illat jutott el az agyáig, majd lassan a tudat is, hogy az illat nagy valószínűség szerint tartozik valakihez. Hirtelen felnézett és a döbbenettől megszólalni sem volt képes. — Jó, hogy végre felébredtél, átalszod az egész napod.  – mondta mosolyogva Gombahaj, miközben egy csokis kekszet majszolt. Bugi elképedve nézte a kisfiút. Meg mert volna esküdni, hogy bezárta az ajtót. — Te meg mit keresel itt megint? – ült föl hirtelen. —  Lépésenként haladunk, emlékszel? – kérdezte a kisfiú mosolyogva. Bugi összehúzta a szemöldökét és látványosan benyúlt a díszpárna alá. — Ez egy magánlak. Te pedig kisfiam, épp magánlaksértést követsz el, ami a btk. szerint két év szabadságvesztéssel jár. És bár az anyukádat fogják helyetted lecsukni, de ez neked is rossz lesz, mert így elfelejtheted a gyerekkorod. Szóval, ha nem tiplizel el, de izibe, kihúzom a párna alól a fegyverem és lövöldözni kezdek. És mivel ezer éve nem fogtam fegyvert, simán előfordulhat, hogy véletlenül belelövök a pelenkás seggedbe. — Ugyan Bugi. Lassan negyvenöt vagy, és öt éve nem vagy állományban. Ráadásul semmi nincs a párnád alatt. – kuncogott Gombahaj. — Honnan a fenéből tudsz ilyesmiket? – kérdezte Bugi, miközben gyorsan körülnézett. Sehol semmi mozgás. A kis parazita láthatólag teljesen egyedül volt. Gombahaj elmosolyodott. Nagy kék szemében vidámság csillogott. — Ez a dolgom. És ne félj, egyedül vagyok. Bugi kihúzta a kezét a párna alól és átfutott az agyán, hogy micsoda baklövést követett el, amikor nem tette be valóban a párna alá a pisztolyát. Valami nagyon nem volt rendben ezzel a gyerekkel. — Mit akarsz? Gombahaj begyűrte a szájába a keksz utolsó maradékát és elmerengve nézte a csomagolását. — Elképesztő, miket esztek. Egyszerűen fantasztikus. Nincs több? –  nézett fel reménykedve. — De van, de nem kapsz. Bűnözőket nem etetek. Na ki vele, mit akarsz tőlem és hogy jutottál be? Gombahaj csalódottan vonta meg a vállát és gondosan elhelyezte az üres papírt az asztalon. — Bárhova bejutok. De ez most nem fontos. Azért jöttem, hogy segítsek. — Maradj itt, mindjárt visszajövök. – közölte Bugi, majd fölállt, belelépett a papucsába és kisétált a lakásból az ajtót nyitva hagyva. A szemközti lakáshoz érve még hátranézett, nem lóg-e meg a gyerek, aztán becsöngetett. Nem igazán rémlett neki, hogy kik laknak az emeletén, de ha őszinte akart lenni, tulajdonképpen azzal sem volt tisztában, ki a közvetlen szomszédja. Teljes csönd honolt, semmi mozgolódást nem lehetett hallani. Ismét csöngetett és gyors egymásutánban kopogtatott is. Aztán valami motoszkálást lehetett hallani és lassan, résnyire kinyílt az ajtó. Egy idős asszony kukucskált ki. Buginak rémlett a nő, egyszer-kétszer látta már a házban, mindig egyedül volt. — Jó napot, elnézést, hogy zavarom. Az idős nő továbbra is szorosan fogta az ajtót és várt. — Lehet, hogy furcsa lesz a kérdésem, de lakik itt önnel egy hat-nyolc éves kisfiú? A nő megrázta a fejét. — Nem lakik velem semmifajta kisfiú. — Ez biztos? Kérem, gondolkozzon – próbálkozott Bugi. Halványan érzékelte, hogy a kérdés nem helyénvaló, az emberek általában nem szoktak elfeledkezni a családtagjaikról, de rendőri pályája során ezzel a kérdéssel már sokszor egészen érdekes válaszokat sikerült kicsikarni az emberekből. Az idős asszonynak halványan megemelkedett a szemöldöke. — Egészen biztos, hogy nem lakik itt egy kisgyerek, kivéve, ha esetleg annyira kicsi, hogy nem is látom. Mert tudja mi, öregek nem csak hülyék vagyunk, de köztudottan rosszul is látunk. Mire Bugi kinyitotta volna a száját, hogy válaszoljon, az ajtó bevágódott. Felsóhajtott és úgy érezte, sürgősen el kell szívnia egy cigit. Visszament a lakásba, ahol Gombahaj még mindig türelmesen várakozott. Bugi kissé meglepődött a fiú bátorságán, de amit sejtett róla, annak fényében a bátorság, vagy vakmerőség kötelező tulajdonság volt.  Már tudta, mire megy ki a játék. Nem lopott el semmit, láthatólag a bizalmába akar férkőzni. A kissrác egy csavargó, aki valószínűleg egy nagybácsit akar magának, vagy egyszerűen csak őt lenyúlni. Egy kis tolvaj, aki a korábbi kutyasétáltatós jelenetével mérte föl, egyedül lakik, vagy mással. Biztosan van egy banda is, ahova tartozik, a gyerekek mindig jól jönnek, kicsik, ezért könnyű velük betörni vagy a figyelemeltereléshez használják őket. Korábban számtalan ilyen szituációval találkozott. Úgy döntött, véget vet a játéknak, semmi kedve nem volt belekeveredni valami zűrbe. — Hát idefigyelj kis barátom. — Bugi közelebb hajolt. Remélte, hogy borostás arca, és a sörszagú lehelete félelmet, de legalább némi riadalmat okoz a gyerekben. – Engem nem érdekel, hogy miben segíthetnél nekem. Öt éve munkanélküli vagyok, iszom, mint a kefekötő, se pénzem, se egyéb ellopni való tulajdonom. Leszázalékoltak, így havonta csak annyi pénzt kapok, amiből sört és cigit vehetek. Nem leszek a nagybácsikád és nem örökölsz semmit, ha kinyírsz. Szóval azt javaslom, ha nem akarod pár óra múlva a rácsok mögül mögül szemlélni ahogy elröpülnek a legfontosabb éveid, húzz el innen. Ha pedig főnököd is van, üzenem neki, hogy ne egy gyereket használjon a pitináer ügyleteihez. Értve vagyok? A kisfiú összehúzott szemmel méregette a férfit. — Nagyon magányos vagy, ugye? — Jézusom, ez nem lehet igaz! – nyögött föl Bugi. Megdörzsölte az állát, aztán odament az ajtóhoz, hogy kinyissa. Az ajtóról megint eszébe jutott a kisfiú furcsa érkezése. — Hogy jöttél be? — Mondtam már. Bárhova bejutok — mosolygott Gombahaj rendületlenül. — Persze-persze. Gondolom az elmúlt években a betörők módszerei is csak kifinomultabbak lettek. Gombahaj meglepetten nézett. —Na jó ­—sóhajtott Bugi beletörődve. — Hadd halljam, mit akarsz? Gombahaj felkacagott és összeütötte a kezét. — Örülök, hogy megjött végre az eszed. Bugi elképedve bámulta a gyereket. Sok szemtelen, pofátlan kölyökkel volt már dolga, de ez az egy valahogy vitt mindent. Viszont kezdett kíváncsi lenni, hogy mit akar. Úgy döntött, meghallgatja a kissrácot és a probléma mértékéből majd eldönti, mekkora a baj. — Nagy szükséged van rám és azért vagyok itt, hogy segítsek. Angyal vagyok. Bugi sokatmondóan bólintott. — Oké kisfiam. Értem. Akkor most várj egy kicsit. A férfi bement a hálószobába, a sarokban heverő ruhakupacból kihúzott egy farmert, egy pólót, gyorsan felöltözött, magához vette a telefonját, a pénztárcáját a farzsebébe süllyesztette, és visszament a nappaliba. Gombahaj meglepetten nézte. — És most velem jössz — intett a fejével. Pár perc múlva Gombahaj összefont karral ücsörgött már az autó hátsó ülésén, és értetlenkedve csóválta a fejét. Bugi időnként belenézett a tükörbe, és feszülten konstatálta, hogy a gyerek valószínűleg nem csak szimplán egy gazember, hanem valami komolyabb elmezavarral is küzd. Meg sem próbált elmenekülni, simán beült az autóba, azóta pedig egy szót sem szól, csak sóhajtozik és ingatja a fejét. Egy normális kisgyerek akármilyen huligán is, most hangosan bömbölne, kijátszva a „gyerek vagyok” kártyát. — Utoljára kérdezem kisöreg, mért hazudtad, hogy a házban laksz? Gombahaj felsóhajtott. — A nevem Vohumanah. Nem pedig kisöreg. — Ilyen név nincs. Megint hazudsz. — Elég nagy hibát követsz el. Tudod, eléggé fogy az idő és még mindig nem tértünk a  lényegre. Ez nem vall bölcsességre – ingatta a fejét a nyolc éves. — Szarok a bölcsességre — vonta meg a vállát Bugi. A kisfiú beletörődve ingatta a fejét, sóhajtott egy nagyot, azzal a fajta sóhajtással, amit csakis a gyerekek tudnak produkálni és csakis felnőtteknek szólhat. Bugi bekanyarodott a Szabolcs utcába és egy öreg épület előtti parkolóban megállt. Kivette a slusszkulcsot és hátranézett. — Ide figyelj. Ha megmondod, hol laksz igaziból, még elvihetlek. Persze a szüleiddel kénytelen leszek kicsit komolyabban elbeszélgetni, de talán ennyivel megúszod. Ha viszont továbbra is hazudozol, nehéz és fárasztó napod lesz. — Nem figyelsz eléggé. Én nem egy átlagos gyerek vagyok. — Na látod, ezt elhiszem neked. Kiszállás. Rühellem, ha kis taknyosok hülyére vesznek. Bugi megfogta a gyerek karját és megindult vele az épületbe. Ezer éve nem járt itt. Szorosabban markolta a kisfiú kabátját, innen ugyanis már tisztán olvasható volt az épületen lévő felirat, általában ez volt az a pont, ahol a bekísérendő személyek elkezdtek hevesen tiltakozni. De a kiskölyköt láthatóan nem igazán érdekelte ez sem, nyugodtan lépdelt Bugi mellett. A férfi gyorsan végignézett a gyerek ruházatán. Teljesen átlagos volt. Sötétkék csizma, divatosan koptatott farmer, Angry Birds-ös póló, vastag pufi kabát. Semmi egyéb. Árvának épp nem látszik, de ki tudja honnan szerezte a kis gengszter a ruhákat. Ahogy beléptek a rendőrség épületébe, Bugi elégedetten konstatálta, hogy semmi nem változott. Nem szerette a változásokat. Amikor utoljára itt járt, a felmondását lobogtatva énekelt, miközben a másik kezében egy üveg sört lóbált. Piszkosul részeg volt. A felmondása botrányos és szánalmas volt. Lenézett a kisfiúra, aki furcsa tekintettel nézte. — Mi van? — mordult fel Bugi. — Biztos, hogy ezt szeretnéd? — Nem kisfiam. Igazából az ágyon szeretnék feküdni, egy sörrel és cigivel a kezemben, egész nap a tévét kapcsolgatva. Időnként lövöldöznék kicsit a zombikra, csak hogy kiengedjem a gőzt. Aztán visszafeküdnék, hogy kipihenjem a lövöldözés fáradalmait. Este aztán beülnék egy jó büdös kricsmibe, hogy ájulásig piáljak. De mivel tegnap óta zaklat egy skinzofrén zsebbűnöző, kénytelen vagyok olyasmit csinálni, amit nem akarok. — Nahát, kit látnak szemeim?? Te pernahajder, hát csak előkerültél?? A vérlázítóan harsány kacagás a porta pultja mögül érkezett, ahonnan hihetetlen gyorsasággal kacsázott ki egy alacsony, testes, ötvenes nő. Haja szigorú kontyba fogva, szája vérvörös rúzzsal kifestve. Bugi összeszorította a fogát. Tudta, hogy most jön a neheze. Márti a rendőrség mindentudója volt, a titkársági vezető. Szeretett mindenről tudni, így rajta keresztül futott át minden információ, munka, esemény. Minden nap bent volt, mintha a szabadság csak amolyan úri huncutság lenne. Amiről ő nem tudott, az meg sem történt. —   Márta. Örülök, hogy látlak. — Gondolom! — kacagott föl gurgulázva a nő, miközben gyorsan meglapogatta Bugit. — Mi járatban cuncimókus? Csak nem hiányzott a jó öreg munkahelyed? — Nem — vágta rá Bugi. — Nahát, és mit látnak szemeim? Micsoda szépséges kis gyerek! Hát te ki vagy angyalom? — hajolt le Gombahajhoz a nő. — Örülök, hogy találkoztunk hölgyem. Jól mondja, egy angyal vagyok. A nevem Vohumanah. Márta harsány kacagása bejárta az egész épületet. — Bugi, honnan szerváltad ezt a kis cukorfalatot? Meg kell zabálni, komolyan! — Ez a kis cukorfalat egy bűnöző – mondta gúnyosan Bugi. – Betört hozzám, hazudozik és megette a tartalék kekszem. — Az én unokáim is ezt csinálják, még sem cibálom be őket az őrsre.  — kacagott föl Márta. — Na ki vele, miért van itt ez a kis csirkefogó? Bár meg kell hagyni, ilyen tekintettel tőlem akár Al Capone is lehetne, akkor is futni hagynám. — Most mondtam. Betört hozzám. Aztán azt hazudta, szemben lakik, miközben kiderült, hogy nem. Aztán mindenféle segítségről hablatyolt és hát a hab a tortán…képzeld csak, ő tényleg egy angyal! Hát micsoda fantasztikus kölyök, nem?? — gúnyolódott Bugi. — Mi??  — hörrent föl a nő. — Te idehoztál egy vadidegen gyereket, akit a házatokban találtál? Neked elment az eszed! És ha mégis ott lakik, csak nem tudja pontosan megmutatni a lakást? Úristen, hát ez elképesztő. Mi van, ha már keresik a szülei? Fogod magad és behozol egy gyereket a rendőrségre, mert megette a kekszed?? Sok baromságot csináltál már, de ez túltesz mindenen. Szegény gyerek! Pontosan tudod mi a teendő ilyenkor, ki kellett volna hívni minket és ott helyben megoldani, hátha a szülők ott laknak tényleg. TE JÓ ÉG! – csapta össze a kezét a nő látványosan. Aztán lehajolt a fiúhoz és megsimogatta a fejét. — Édesem. Gondolom pokol volt az elmúlt órád. Tudod, ez egy önsorsrontó, agresszív és szociopata bácsi. Bugi dühösen forgatta a szemét. — Minket is kicsinált, így nem csoda, ha te is itt kötöttél ki — folytatta Márta. — Gyere velem drágám, elmeséled, hogy kik a szüleid, hol laksz és szépen hazaviszünk. — De én…- kezdte tágra nyílt szemmel Gombahaj, de Márta leintette. — Figyelj édeske, hidd el, már jó helyen vagy. Mondd csak, hogy is hívnak, drágám? — Vohumanah — válaszolt lemondóan Gombahaj. — Hát jó. Úgy látom nagyon ragaszkodsz ehhez a vicces névhez. Ha nem akarsz Lajoska lenni vagy Bandika, tőlem játszhatjuk azt, hogy a neved ez a Voha…Voma…szóval Vo. És most itt hagyjuk ezt a gyerekrablót, veszünk neked valami finomat az automatából. Biztosan éhes vagy már. Gyere édeském… — mormolta Márta, miközben dühösen hátranézett Bugira, majd megfogta Vo kezét és elindult a kisfiúval, aki segélykérőn nézett hátra. Bugi megkönnyebbülten figyelte a távolodó alakokat, majd sarkon fordult és megindult a kijárat felé. Mostantól nem az ő dolga a kis bűnöző élete. Alig várta, hogy újból otthon lehessen, és végre kiüthesse magát. Ahogy hazaért meglátta az ajtó előtt heverő borítékot. Hálát adott, hogy épp nem volt otthon, amikor a postás nála járt, így legalább nem vehette át a NAV újabb felszólítását. Már nem követte, mennyivel tartozik, de nem is érdekelte. Belépett a nappaliba, majd a tekintete az asztalon hagyott kekszes papírra esett. Hangosan megkordult a gyomra. Aznap még nem is evett, és bár a sör kellően eltelítette, mostanra már valami szilárdra vágyott. Kiment a konyhába, és kinyitotta a hűtőt. Majonéz, egy darab száraz sajt darab, egy üres vajas doboz és egy gyanús színekben játszó papírcsomag árválkodott csak. Hónap vége volt, és pár ezresen kívül több nem volt a tárcájában, ezért a takarékosabb megoldást választotta. Becsukta a hűtő ajtaját, visszament a nappaliba és rágyújtott. A cigi legalább elveszi az étvágyát és egészen biztosan ki is nyírja. Hát kívánhat ennél többet az ember? A nap lassan lement és a délutánból este lett. Bugi ledobta a távirányítót és becsukta a szemét. Alvás közben legalább minden olyan, mint régen. Amikor még hárman voltak. Az álmokkal az a baj, hogy általában elég szemtelenek. Arról mesélnek, amit az ember leginkább nem akar. Amit a leginkább elnyomna magában, amire a legkevésbé akar gondolni. Meg arról is mesélnek, hogy mi lenne ha… Bugi álmai általában ugyanarról szóltak: egy családról, ami már nincsen. Egy kisfiúról, akinek szőke göndör haja volt és veszettül tudott nevetni, és a valós életben már nincs mellette. De az álmában mindig vele van és folyton nevet. Ezért Bugi úgy intézte a napjait, hogy minél többet legyen a kisfiúval.       Négy nappal Karácsony előtt   Arra riadt fel, hogy valami dübörögve záporozik a fejére. Nem tudta pontosan mi és honnan, ezért az első reakciója az volt, hogy leugrott az ágyról és bevetődött az asztal alá. Dübörgő szívvel, lihegve nézet körül.  Az orra előtt valami iszonytatóan büdös, barna golyócskákból álló eső ömlött egy csillogó fémtálba. A fémtál előtt pedig egy ismerős, nagyjából harmincnégyes méretű sötétkék csizmát látott. Sőt, rögtön kettőt. — Na ne – nyögött fel. Vo benézett az asztal alá. — Mit csinálsz ott? Bugi rámarkolt a szőnyeg csücskére. — Azt kérdezed, mit csinálok? Mármint én? Szóval a SAJÁT lakásomban megkérdezed, MIT CSINÁLOK? Vo tágra nyílt, ártatlan szemmel bólintott. — Azt. — Akkor elmondom, kiskomám. Tudod épp szunyókáltam, amikor egy hirtelen és váratlan szívinfarktus ébresztett fel, mert korábbi tapasztalataim alapján, ha valaki rámtör és ezt valami furcsa záporozó hanghatás kíséri, jobb fedezékbe menekülni. De mivel úgy látom, csak egy pisis főzőcskézik a fejemnél, most kimászom az asztal alól és hívom a tűzoltókat, a rendőrséget és a TEK-eseket. Vo felkacagott. — A tűzoltókat?? De hát ez csak kutyakaja! Bugi kimászott az asztal alól és ránézett a tálra. Apró csont formájú kis falatkák halma tornyosult előtte, valami szörnyű szag kíséretében. — Marhahúsos – közölte Vo elégedetten, mintha csak a marhahúsos kutya falatkák jelentenék a tökéletes magyarázatot az illegális behatolásra. Bugi befejezte a káromkodást, leült a kanapéra és rágyújtott. — Nincs kutyám, nem is lesz, úgyhogy húzás innen. Nem mondom még egyszer. Vo leült Bugi mellé. — Valóban nincs. De tudod, lépésenként haladunk. Szükséged van valamire, amit hamarosan meg is fogsz kapni. Csak egyszer az életben engedd, hogy valaki segítsen. — Úgy beszélsz, mint egy törpe pszichopata. Most komolyan, mióta beszélnek így a pelenkások?? És különben is, hogy a fenébe szabadultál el Márti karmai közül? Te jó ég, ez kész elmebaj! Vo elvigyorodott. — Hát, nem tudom milyen az a pszichomicsoda, de azt tudom, hogy már réééégen nem vagyok pelenkás. Tudod az van, hogy pelenkások nem jöhetnek ide, mert ők nem tudnak veletek kommunikálni, érted? Az angyaloknak fontos dolguk van, nem gügyöghetnek egész nap – forgatta a szemét. – Hűha, micsoda levegőtlenség van itt – mondta Vo, majd az ablakhoz ment és kinyitotta. A fagyos, decemberi hideg bezúdult a szobába. Bugi becsukta a szemét és érezte, ahogy a tél friss illata átjárja. Ahogy állt ott csukott szemmel, látta maga előtt a plafonig érő karácsonyfát, érezte a várakozást és az ünnepi vacsora illatát. Látott egy nőt és egy kisfiút, és tisztán hallotta a nevetésüket. Olyan élénken látta az emlékeit, mintha csak épp akkor történnének. Olyan emlékeket látott, amelyeket évek óta próbált elfelejteni. A fájdalom szinte beleszorult Bugi mellkasába, úgy érezte nem kap levegőt. Kinyitotta a szemét és levegő után kapkodott. Aztán ránézett a fiúra, és elöntötte a fájdalmas harag. —El innen  – sziszegte – Tünés! Engem az sem érdekel, ha te magad vagy a jóisten, itt többé nem hazudozol. Vidd a szemetet, amit ide szórtál és ne lássalak többé. Megértetted? Vo felsóhajtott. — De hát még nem végeztünk. Ha így folytatod, ez a karácsonyod is magányos lesz, ráadásul az utolsó. Bugi felkapta a tálat, kinyitotta az erkélyajtót és óriási erővel kihajította. Nagyot csattant a kövön, az utcán sétálók meglepetten kapták fel a fejüket a hang irányába.  Aztán átviharzott a hálószobába és hívta a rendőrséget. Egy képzelgő őrült, aki ráadásul gyerek, nincsenek szülei és valószínűleg előző nap megszökött az örsről. Jól ismerte a diszpécsert, aki pár percet ígért neki, Bugi pedig hatalmas léptekkel visszament a nappaliba. Vo az erkélyen szedegette össze a jutalomfalatkákat, időnként egyet-egyet megkóstolva. Láthatólag kicsit sem rendítette meg Bugi haragja. — Nem értem, miért csak a kutyák eszik ezt. Csodálatos íze van! – nyögte Vo, átszellemült arccal. Bugi visszaszámolt magában. Ha elviszik végre a gyereket, minden újra a megszokott lesz végre. Iszik majd egy sört, elszív pár cigit és alszik egyet. Csak legyen már vége. Csöngettek, és Bugi az ajtóhoz rohant. A rendőrség már tudott az eltűnésről, a kolléga, aki tegnap átvette a rendőrségen a gyereket, már jelentette az eltűnést. Ráadásul a pszichológus is meg akarta vizsgálni a fiút, mert úgy tűnt, pszichés problémái vannak. Intézkednek és köszönik, hogy bejelentette. Bugi megkönnyebbülve nézte, ahogy Vo kisétál az életéből.   Három nappal Karácsony előtt   Lassan jutott el a tudatáig, hogy nem az álombéli cukorka papírja zörög, amit a fia bontogatott izgatottan, hanem kintről, a valós életből jön a hang. Bugi kinyitotta a szemét és próbálta felfogni, honnan is érkezik. Kikászálódott az ágyból és kiment a nappaliba. Azonnal látta a zaj forrását. Az erkélyen egy egész csapat veréb és cinke ugrált, a kutyafalatkákat csipegetve. A tál pedig ide-oda gurult, miközben a csiripelő hadsereg jókedvűen zsongott az óriási lakomán. Bugi óvatosan közelebb ment és nézte a madarakat. A felesége minden télen kitett az erkélyre egy fából készült etetőt, amit almamaggal, szalonnabőrkével és sütemény maradványokkal töltött meg. És ő minden alkalommal elmondta a feleségének, hogy az utolsó tél, hogy hagyja, hogy ezek a koszos madarak összerondítsák az erkélyt. A felesége ilyenkor nevetett és azt mondta, nem az ember engedi a természetet élni, hanem fordítva. Lemondóan sóhajtott, mert tudta, mit kell csinálnia. Farmert húzott, fogott egy zseblámpát és megkereste a pince kulcsot. Tíz perc múlva már az erkélyen állt és a madáretetőt tette a helyére, beleszórt egy kis maradék kekszet, majd összeszedte a kutyafalatkákat, visszadobta mindet a tálba és bevitte a konyhába. Valami még hiányzott. Amint a nyakörv is ott volt a tálka mellett, Bugi leült az asztalhoz és nézte. Pont olyan volt, mintha lenne egy kutyája. Mintha nem is lenne egyedül. Bugi hirtelen az ajtó felé nézett. Meg mert volna esküdni, hogy valami mozgást látott. Fölállt és körülnézett, de nem látott semmi furcsát. Ha az átok gyerek az, már biztosan itt karattyolna, nem egy bújkálós fajta. És biztosan hozna valami újabb alkatrészt a kutyás játékához. Fél óra telt el, de Bugi úgy érezte, mintha ólomlábakon járna az idő. Furcsán érezte magát, valami motoszkált benne. Olyasmi, amit hosszú évek óta nem érzett. Türelmetlenséget. Negyedszer nézett a földön lévő tálkára és a nyakörvre. Rég nem fordult vele már elő, hogy várta a holnapot.     Két nappal karácsony előtt   Éjszaka órákig zuhogott a hó, így reggel, mire Bugi kinézett az ablakon, vakító fehérség fogadta. A autók lassan gurultak, a járókelők pedig valami friss vidámsággal próbáltak utat törni maguknak a hóban. Gyorsan kiment az erkélyre és látta, hogy az etetőt is teljesen beborította. Lesöpörte róla a havat, de nem volt benne már semmi. Emlékezett, hogy volt még valamennyi sajt maradvány a konyhában, és úgy döntött, körülnéz, van-e még bármi, amit a madaraknak kiszórhatna. Kilépett a konyhába és felordított. — Cssss….ne olyan hangosan! – tette az úját a szájára Vo. Bugi a szívét markolászta, miközben próbálta felfogni, amit lát. A fiú egy kutyafekhelyben összekucorodva ücsörgött vigyorogva. — Ezt nem hiszem el. Hogy a francba kerülsz te ide megint?? — De hiszen már vártál! – mosolygott Vo. — Mi?? Miket beszélsz? — Valld be, hogy vártál. Hisz megbeszéltük: csak apránként haladunk és aztán megkapod, amire szükséged van. És úgy látom, jó úton haladsz – vigyorgott a kisfiú, az erkély felé intve a fejével. – Kezd megnyílni a szíved. — Meg-megnyílni?? Huhh, te jó ég. Hogyan szöktél meg újra? — Ugyan, az szót sem érdemel. – legyintett Vo. – Inkább nézz ide, mit hoztam neked. Bugi figyelte, ahogy a kisfiú kikászálódik a kutya fekhelyből, és várakozón néz rá. A fekhely egy nagy fonott kosár volt, benne egy puha, kockás pokróc. Valahonnan ismerős volt a takaró, de Buginak nem jutott eszébe, honnan. Még egy ember számára is hívogató – gondolta Bugi.  Vajon honnan volt pénze a gyereknek ilyesmire? Valószínűleg kirabolhatott valakit. Rágyújtott egy cigarettára, leült a székre és lassan kifújta a füstöt. — Mondd csak, mire jó ez? — Ez az Bugi. – bólintott Vo. A kérdések a legfontosabbak. De inkább magadnak tedd fel őket. Mire jó ez? Bugi értetlenül nézett. — Nem értem, mire gondolsz. A fiú várakozón nézte Bugit. — Na jó. Idefigyelj te gyerek. Én látom, mire megy ki a játék, de akkor most elmondok neked valamit, utoljára. Jól figyelj, mert nem lesz legközelebb. Vo figyelmesen bólintott. — Nem tudom mi ez az egész, de látom, hogy valami őrült és számomra teljesen érthetetlen okból úgy döntöttél, ráveszel, hogy vegyek magamnak egy kutyát, miközben beadod nekem, hogy te egy angyal vagy. Nem igazán értem egyelőre az összefüggést és azt sem, hogy mersz mindennap betörni hozzám, de azt elismerem, eszembe jutott a kérdés, hogy ma mivel fogsz készülni. De akkor most nyisd ki a füled: nincs szükségem kutyára. Sőt, senkire sincs. Nem kell kisállat, kisgyerek, semmi, amire az átlag azt mondaná: cuki. Tudod, én leszarom a cuki dolgokat. Nem értem, mit hablatyolsz, mire kéne rájönnöm. És igen. Egyedül vagyok, de neked ehhez semmi közöd. Nem kell velem jót tenni és megmenteni sem. Pár évig még iszom és dohányzom, aztán úgyis feldobom a pacskert, mint mindenki más. Addig pedig csak annyit kérek, hagy tegyem ezt egyedül. Mert ha meglátlak még egyszer a lakásomban, úgy, hogy nem én nyitottam neked ajtót, magam viszlek be egy pszichiátriára. És onnan kis barátom nincs szabadulás, csak ha kitisztult a fejed. Értve vagyok? Vo félrehajtotta a fejét és felsóhajtott. — Te komolyan azt hiszed, hogy pusztán egy kutyára van szükséged? Bugi keze ökölbe szorult — Nem tudom. Arra? — Dehogy – kacagott fel Vo. — Rá fogsz jönni, ha eljön az ideje. Bár ha így makacskodsz és folyton elvitetsz, letelik az időd. És bár magadtól kell rájönnöd, mire van szükséged, de én segíthetek neked. Máris elindultál valamerre, de megmondom őszintén, elég nehéz eset vagy. Az idő pedig vészesen fogy. Tudod, két nap és karácsony. — Fejezd be. — Mit? – kérdezte érdeklődve Vo. — Amit most csinálsz. Mi ez a sok rébusz, meg értelmetlen hablatyolás az időről? Úgy teszel, mintha valami öreg buddha lennél, hihetetlen bölcsességekkel a zsebedben. — Nincs a zsebemben semmi. — Miért emlegeted a karácsonyt? Vo szeme felcsillant. — Mert karácsonykor bármi megtörténhet! A karácsonyi csoda pedig egy évben csak egyszer jön el – kacsintott Vo. – Neked pedig nem lesz több karácsonyod, ha így folytatod. — Tényleg? — kérdezte gúnyosan Bugi. — És mondd, mit kéne csinálnom Mindenttudó úr? — Várnod kell a holnapot. Bugi felsóhajtott. A gyerekkel komoly bajok vannak és fogalma sincs róla, hogyan segíthetne rajta. Nem tűnt ugyan közveszélyesnek, de ha így mászkál egyik lakásból ki-be, az egyértelműen bűncselekmény.  Ráadásul kétszer is megszökött a rendőrségről. És úgy tűnik, szülei sincsenek. Egy percre megsajnálta, de aztán eszébe jutott, hogy valószínűleg pontosan ez a célja a kis gengszternek, úgyhogy megfogta Vo karját és húzni kezdte kifelé. — Jaj ne már Bugi! Térj már észhez! Ahogy bevágódott az ajtó, Bugi bement a nappaliba, bekapcsolta a tévét és jó hangosra állította a hangerőt. Egy darabig még hallott valami kapirgálást és némi elégedetlenkedést, de aztán szépen elhaltak a hangok. A tévében egymást érték a reklámok, minden csatornán jobbnál jobb karácsonyi ajándékokat ajánlgattak, a beszélgetős műsorokban karácsonyfás háttérrel beszélgettek a meghívott vendégek arról, mit érdemes vásárolni. A főzőműsorokban karácsonyi menüt és ünnepi italokat ajánlgattak, a kvízműsorokban pedig a megfejtés a karácsony volt. Bugi kinyomta a tévét. Elege volt. A fiával akart lenni. A családjával. Bevett két altatót, megivott egy üveg sört és leheveredett a kanapéra.     Egy nappal karácsony előtt   Bugi álmosan dörzsölte a halántékát. A konyha felé nézett, de nem hallott semmi neszt. Kitántorgott de minden ugyanúgy állt, ahogy előző nap hagyta. A kutyakosár, a nyakörv és a fémtál, benne az eledellel. Vajon mi a fenét akar a gyerek, ha nem egy kutyát? Hiába nézte a kosarat, egyszerűen nem tudott rájönni, miről beszélt. Hangosan megkordult a gyomra. Eszébe jutott, hogy előző nap szinte alig evett valamit. Megnézte a telefonját és látta, hogy már elutalták a járadékát. Tíz perc múlva már a szemközt lévő kisboltban pakolta a kosarát. Ahogy épp sörért nyúlt, eszébe jutott valami és leengedte a karját. Lehet, hogy jobb lenne tartalékolnia a pénzét, ki tudja, mit hoz a jövő. Hirtelen maga is meglepődött. Évek óta nem gondolt a jövőre. Ahogy kifizette a kenyeret és a felvágottakat és kilépett a boltból egy nő mellett haladt el, aki épp kikötötte a kutyáját a bolt elé, megsimogatta a fejét és azt mondta halkan: — Ne félj, nem hagylak itt. Bugi megállt. Képek kezdtek el kavarogni a szeme előtt. Olyan ismerős volt ez a mondat. A karjai közt zokogott a felesége. Akkor azt mondta neki, ne féljen, rendbe jönnek, ő nem hagyja el soha. És lám, mégis elhagyta. Megrázta a fejét. Nem fog itt érzelgősködni, ez az egész már nem számít. Mire hazaért, újabb fizetési felszólítást talált a lakás előtt, felvette és egyetlen mozdulattal összetépte. Belépett a lakásba, ledobta a kulcsát és a felszólítás maradványait behajította a szemetesbe. — Holnap karácsony! Bugi megpördült és elöntötte a düh. — Takarodj! – üvöltötte. – Nem érted? Vo ingatta a fejét. Bugi lehajította a zacskót a kezéből, felmarkolta a kocsikulcsát, és a karjánál fogva a lifthez húzta a fiút. —Bugi, gondold meg mit csinálsz. — Épp azt teszem. Neked segítség kell. Gyerünk! Fél óra múlva már a jegyzőkönyvet vették fel és két óra múlva Bugi már otthon volt. Ült a konyhában és bámulta a kutyakellékeket. Egyszerűen nem értette, mi a fene történik vele. Vajon mit mondana most Anna? Nem sokkal ezelőtt egy mentálisan sérült gyereket dobott ki és most egy üres kutyafekvőhely előtt ül egyedül. Tudta mit mondana. A felesége azt mondaná, hogy épp elfecsérli a legnagyobb varázslatot, amit az ember képes megtenni. Egy egész világot megváltoztatni. És hogy ő is képes lenne valakinek az egész világát megváltoztatni, ha egy kicsit kinyitná végre a szemét. Bugi felsóhajtott. —Na jó. Győztél – mondta bele a hatalmas csöndbe. Felvette a kabátját és lement a kocsihoz. A menhely, ami előtt megállt zsúfolásig tele volt. Több száz kutya ácsorgott a rácsok között, a legtöbbjük pedig nem volt túl jó bőrben. Bugi elindult az egyik soron, mire a kutyák izgatottan csaholni kezdtek vagy fel-alá futkosni. — Segíthetek? Egy ősz hajú, hatvan körüli nő jött oda hozzá, aki épp a kezét törölgette egy óriási rongyba, amit aztán egy mozdulattal begyűrt a kantárosnadrágjának zsebébe. — Köszönöm, én csak…szóval gondoltam hazaviszek egy kutyát. A nő bólintott. — Miért szeretne kutyát? Bugi meglepődött. Nem gondolta, hogy meg kell magyaráznia, amikor ennyi menhelyes állat van. Nem igazán volt felkészülve a kérdésre. — Hát nyilván…ööö. Szóval szeretném, ha lenne egy kutyám. Hogy legyen értelme a …nem is tudom. — Értem. Egyedül él? Vagy van családja? Gyerek? — Nem értem, miért fontos ez? Úgy látom rengeteg a kutya itt, gondolom örülnek, ha valaki elvisz egyet. A nő tekintete megváltozott. Bugi nem tudta megfejteni, mit látott benne. — Tudja, szeretem tudni, hová kerülnek. Láttam már ezt- azt a munkám során. Van aki szereti például kidobni, amire ráunt, vagy amit nem tud kezelni. Nem való mindenkinek a kutya. Bugi meg mert volna esküdni, hogy a nő hunyorított. Mintha kifejezetten neki szólt volna az utolsó mondat. — Én nem is tudom. Azaz eddig azt hittem erre van szükségem, de már nem tűnik annyira jó ötletnek… — Uram – mosolygott a nő, majd megfogta a férfi kezét.  — Magának nincs szüksége kutyára. Talán egyszer máskor. De most biztosan nincs. Bugi mereven nézett maga elő az autóban. Beindította a motort, de csak a fűtés és az ablaktörlő miatt, mert időközben sűrűn elkezdett hullani a hó. Nem értette, mi ez az egész. Mintha valami francos álomban lenne. Mintha mindenki meghülyült volna. Gyűlölte a karácsonyt. Az emberek érzelgősek lesznek tőle és úgy csinálnak, mintha az valami csoda lenne. Csalódott volt. Egy percre tényleg elhitte, hogy egy állat majd megold mindent. Rávágott a kormányra. Egy barom volt. Egy megátalkodott barom, akinek annyira hiányzik a saját fia és a felesége, hogy képes volt hinni egy mentálisan sérült gyereknek. Nem akart már semmit, csak hazamenni. Egyesbe tette a sebváltót és elindult. Mire hazaért kint már gőzerővel szakadt a hó, a rádióban figyelmeztették az autósokat, hogy ha lehet, tegyék le a gépjárműveket és várjanak, míg eltakarítják az utat. Bugi kinézett az erkélyre és meglepődve látta, hogy még több lett az éhes madár, szinte összeverekedtek a morzsákon. Apró szárnyaikkal csapkodtak, miközben fel-felcsippentettek egy-egy morzsát. Anna imádná. Órákig ülne az erkély előtt, hogy a madarakat nézze. Bugi hátat fordított és kiment a konyhába. És akkor eszébe jutott, hol látott olyan pokrócot, mint ami a kutyás kosárban volt. Volt egy erdei faházuk. Akkor adták el, amikor megszületett Beni. Sokat karácsonyoztak a faházban, mert hihetetlen hangulatos volt. Pontosan ilyen pokrócba csavarta magát Anna esténként, ha fázott, neki pedig sosem jutott a takaróból. Mindig azon nevettek, hogy majd holnap vesznek még egyet. Holnap. Le kellett ülnie. Már tudta, mire van szüksége. Csak egy valakivel várta mindig a holnapot. Mintha mázsás súly szakadt volna le a szívéről. Hogy lehetett ilyen ostoba? És akkor este, évek óta először, álomtalanul aludt.   Karácsony napján   Bugi újra bekopogott. Többször is csöngetett már, de senki nem nyitott ajtót. Hideg volt és a hó rendületlenül esett. Megdörzsölte a kezét és kicsit megmozgatta a lábát, kezdett piszkosul fázni. Furcsa volt a csönd, szombat volt és egyetlen autó sem járt, valószínűleg senki nem akarta megkockáztatni, hogy elakadjon. De nem csak az utcában volt csönd. Bugi úgy érezte, mintha saját magában is elhalkult volna valami. Elmosolyodott. Tulajdonképpen évek óta itt akart lenni ennél az ajtónál. Újra kopogott, aztán rálehelt a kezére. Az nem lehet, hogy nincs itthon. Szüksége van rá. Húsz percet ácsorgott még az ajtó előtt, de már nem érezte a lábait. Ugrált kicsit, hátha átmelegednek a lábujjai, aztán leguggolt, nekidőlt az ajtónak és várt. Nagyon fázott, de képtelen lett volna elmenni. Már nem érezte az idő múlását, fogalma sem volt, mióta várt, semmi másra nem tudott koncentrálni, csak a hidegre. Hangosan kocogtak a fogai. Hirtelen kinyílt az ajtó és Bugi a hátára esett. A nő, aki kinyitotta olyan volt, mint aki napok óta nem aludt. Egy fehér bojtos sapka alól egy vöröslő szempár és egy keskeny arc látszott csak ki. A szája elé kapta a kezét és halkan felkiáltott, ahogy Bugi a lába elé zuhant. Bugi feltápászkodott, lassan, amennyire az átfagyott végtagjai engedték. Álltak egymással szemben és csak nézték egymást. Nem volt szükség szavakra. Ha akkor valaki benézett volna az ablakon, olyan jelenetet látott volna, ami talán másoknak szokványos lehet. Egy férfi és egy nő ül egy asztalnál, fogja egymás kezét és beszélgetnek. De Buginak és Annának nem volt szokványos ami történt. Öt évnyi félelmet és fájdalmat kellett kibeszélniük magukból, mindent, amit Beni halála okozott bennük. És Bugi elmondta, hogy újra vannak madarak az erkélyen. És talán egyszer, ha készen áll, lesz egy kutyája is. De most rá, Annára van szüksége. Azért, hogy újra várhassa a holnapot. Aztán amikor minden fájdalom, rossz álom és gyötrődés már az asztalon volt, Bugi fölállt és azt mondta: — Most el kell mennem valahová, de visszajövök. Most egészen biztosan visszajövök. A nő bólintott. Évek óta csak várt, ennyit már féllábon is kibír. Bugi rohant, meg akarta mondani a fiúnak, hogy igaza volt. És hogy segíteni fog családot találni neki, és talán még egy kutyája is lehet. És segíteni fog neki meggyógyulni, bárhová is vitték. Talán egyszer velük is élhet, ki tudja… Tíz perce várt az örsön, amikor meghallotta Mártit közeledni. — Nahát Bugi, téged meg mi szél hozott? És éppen Karácsonykor! – nézett meglepődve a nő. — Csak meg akartam kérdezni, hová került Vo. Beszélnem kell vele. Márti értetlenül nézett. — Miről beszélsz? — Hát a kissrácról, akit behoztam. Tudod, aki angyalnak képzelte magát. — Bugi, megbeszéltük, hogy addig nem jössz vissza, amíg iszol. Nézd drágám, én tudom, hogy milyen traumán mentél keresztül, de talán ideje lenne feldolgoznod. Fogalmam sincs, kit keresel. — Mi? Mégis miről beszélsz?  – mondta döbbenten Bugi. – Itt voltam pár napja azzal a fiúval, tudod. Vohumanah. Kék szem, gombahaj. Többször is behoztam ide. Azt mondtátok, egy pszichiáter fogja megvizsgálni. Márti arca elkomorodott. — Komolyan kezdesz megijeszteni. Nem tudom, miről beszélsz Bugi, de szerintem most menj el. Soha nem járt itt ilyen fiú és veled is akkor találkoztam utoljára, amikor részegen felmondtál. Szerintem most menj haza. Nem volt itt semmiféle gyerek. Sajnálom. Bugi döbbenten nézte, ahogy Márti szomorú tekintettel ingatja a fejét, majd hátat fordít és elmegy. A férfi felnevetett. Szóval nem hazudott a kis csirkefogó. Aztán megfordult, lassan kisétált az épületből. Végül is Karácsony volt, és ilyenkor a csodák csak úgy megtörténnek.