A szérum

Imádta Halloween éjszakáját. Álarc mögé bújva végre az lehetett, aki valójában. Egy szörnyeteg. Vagy egy zseni. Nézőpont kérdése.

Ezen az estén azonban nem öltözött be, előkészítette orvosi táskáját és várta, hogy elkezdődjön az édességgyűjtés.Ilyenkor minden a gyerekek körül forgott. Tonnányi csokoládé és cukorka halmozódott fel a házakban, és a felnőttek mindent megtettek azért, hogy gyermekeik arcára örömet varázsoljanak.

Ám ő mégiscsak a felnőttekre koncentrált ezen az estén.

A családosok számára a kis vízparti kaliforniai városka, Beauford maga volt a tökély. A nyugodtság és kiegyensúlyozottság mintaképe volt az apró város. A tündöklő zöld gyep, a fehér oszlopos kastély formájú szépséges kis házak és a déli vendégszeretet magába foglalta mindazt, amit egy szülő kívánhat gyermeke cseperedéséhez. És mégis, a legféltettebb kincsünket elengedni Halloween éjszakáján és hagyni, hogy a sötét utcákat róják, hagyni, hogy felügyelet nélkül töltsék el az este nagyrészét, egy szülőnek maga volt a pokol, még ezen a paradicsomi helyen is. Hisz ki ne hallott volna már azokról a szörnyűséges történetekről, ahol a bűnözők, a beteg és perverz alakok, kihasználva az álarcok és maskarák védelmét, elvegyülve a forgatagba, csak arra vártak, hogy lecsaphassanak. Mrs. Deloy története volt az egyetlen a városban, ami a halloweeni félelmeket testesítette meg, és bár azóta senki nem beszélt róla, mégis amint eljött ez az éjszaka, minden szülőnek eszébe jutott az asszony tragédiája.

1995—ben, éppen ezen az éjszakáján tűnt el Mrs. Deloy legféltettebb kincse, Molly. Még csak kilenc éves volt, ám a kislány és az osztálytársak unszolásának engedve, Mrs. Deloy úgy döntött megengedi, hogy ő is csatlakozzon az utcai forgataghoz. Este tíz órára haza kellett érnie, és megeskette a kislányt, hogy csakis a kivilágított főúton marad, az osztálytársaktól pedig nem szakad le. Molly életében nem volt még ilyen boldog. Fekete kardigán és Frankenstein álarc volt rajta.

Mrs. Deloy aznap este látta utoljára Mollyt.

A helyi rendőrfőnök mindent bevetett, pénzt, időt és energiát nem kímélve, hogy megtalálják a kis szőke, varázslatos mosolyú Mollyt. De az egyetlen, amire jutottak, az a közeli kukában megtalált fekete kardigán volt. Amikor Mrs. Deloy meglátta, ájultan esett össze. A rendőrség egy év intenzív keresés után föladta. Az újságokból kikoptak a kislányt kereső felhívások, a fák törzséről eltűntek a kiragasztott telefonszámok, és a híradóban sem adtak többé hírt a nyomozásról. És rá pontosan hat évre Mrs. Deloy is megtört. Olyannyira, hogy a nő tetemét a Beaufordi kikötő öblében találták meg, a boncnok szerint egyértelműen öngyilkosság esete állt fenn, rengeteg gyógyszert találtak az asszony szervezetében, de a közvetlen halált a fulladás okozta. Mrs. Deloy bevett két doboz altatót és egy doboz nyugtatót, majd kisétált az öbölbe és lassan beleereszkedett a vízbe.  Azóta a kis Molly története, mint egy nyomasztó ködpárna, úgy lebegett a  Beaufordiak halloweeni éjszakáin.

Dr. Ead kilépett a kapun, és elégedetten látta, hogy már bőven elkezdődött a mulatság. Bezárta maga mögött az ajtót és elindult. Az utca zsúfolt volt és zajos, óriási tömeg hömpölygött az utcákon, a legrémisztőbb és ijesztőbb álarcokban és jelmezekben. Csokoládé és cukorkapapír halmok gurultak a járdán, a szél körbe-körbe kavarta a zörgő papírt, miközben sorra nyíltak ki az ajtók, és harsantak fel a jól ismert halloweeni mondatok. Csokit vagy csíííínyt! — nyafogta Dr. Ead gúnyosan, majd felnevetett. Csínyből nem lesz hiány, abban biztos volt.

Elindult az utcán, hagyta had sodorja a tömeg. Mindenhol izgatott hangok és kacajok, az ajtókban a felnőttek már osztogatták az édességeket, vagy épp mogorva tekintettel hajtották el a rakoncátlan ifjúságot. Dr. Ead figyelmesen nézte a nyitott ajtókban álló férfiak és nők arcát. Ismerte szinte mindegyiküket, Beauford egyetlen orvosaként ő látta el a kisváros minden lakóját. Beauford a kétezer ötszáz lakosával kicsinek számított, így nem volt nagy kihívás az orvos számára a betegek ellátása, főként, hogy a legtöbb esetben a közeli nagyvárosba küldte a betegeit, Charlestonba, ahol mind felszereltségben, mind emberi erőforrásban jobban álltak, mint a Beaufordi kisváros.

Hangos sírásra lett figyelmes. Körülnézett és meglátta a kis Thomas Mayt. A tízéves kisfiú már toporzékolt dühében, édesanyja pedig zavarában igyekezett minél gyorsabban a házon belül tudni a fiút. Dr. Ead közelebb sétált, hogy hallja a vitát. Erika hangját hallotta meg először.

— Tom, kérlek. Jövőre te is mehetsz a nővéreddel, rendben? Megígérem!

Dr. Ead elfintorodott. Gyűlölte az ígéreteket. A felnőttek mesterei voltak az üres ígéreteknek. Bizony nincs annyi csillag az égen, ahányszor ő már végighallgatta, hogy mostantól egészségesen élnek, leteszik a cigarettát, vagy nem isznak többé. Hogy szedik majd a gyógyszert és végre nekiállnak sportolni. Az emberek többsége bármit megígért akkor, ha úgy érezte, közeleg a baj. Egy-két lakost leszámítva a páciensei nagy része mást sem csinált, csak ígérgetett és újabb receptekért esedezett. Erika is járt már nála néhányszor, beutalókért, receptekért, szorongó, gyenge asszonynak tartotta, aki túlontúl hajlamos volt a hipochondriára. Amióta pedig a férje meghalt, teljesen átvette a hatalmat rajta a depresszió.

— Nem! Tavaly is ezt mondtad, és azelőtt is! El akarok menni Sallyvel! — sivította Tom.  — EL AKAROK MENNNIIII!!!!

A doktor odébb állt egy kicsit, megbújva egy fa mögött. Látta, ahogy Erika aggódva az utcai tömegre nézett, majd vissza Tomra. A fiú valószínűleg megérezte a hezitálást, mert a visítás helyett gyorsan átölelte az anyját és a fülébe súgott valamit. Dr. Ead látta, ahogy Erika keze egy percre görcsösen rászorul a fiú hátára, majd elengedi a fiát és bólint.

— Jól van Tom, de a telefon legyen nálad és szólj, ha beérted Sallyt, oké? És egy óra múlva itt vagy, megértetted?

A fiú örömében hangosan kurjantott, majd újra megölelte az anyját, aztán a föl-alá vonuló gyereksereg után iramodott. Egy perc múlva teljesen beleolvadt a fiú a tömegbe. Dr. Ead tisztán látta Erika arcán az aggodalmat. Elmosolyodott. Pontosan erre várt. Miután becsukódott az ajtó, még ácsorgott egy kicsit. Éppen csak annyit, hogy a nő kissé megnyugodjon. Aztán előbújt a fa árnyékából, megigazította az orvosi köpenyét, majd a házhoz sétált. Megfogta az óriási kopogtatót és háromszor hozzácsapta az ajtóhoz. Szinte azonnal kinyílt, Dr. Ead pedig pontosan tudta, hogy a nő ez idáig az ajtó előtt ácsorgott tehetetlenségében.

— Dr Ead! Nahát, minek köszönhetem a látogatását? — kérdezte meglepetten Erika.

— Tudja, kicsit elmaradtam a rutinfeladatokkal és gondoltam, amíg a gyerekek el vannak foglalva, én gyorsan elintézném az elmaradt restanciámat. Már ha megengedi. Persze tudom, hogy nem a legjobb időpont, de máskor nem igen van időm ezekre az apróságokra — mosolygott zavartan a doktor.

— Ó…hát persze, fáradjon csak be. Tudja épp most engedtem el Tomot is a mulatságra, így most valóban van egy kis időm. Miben segíthetek?

Dr. Eat hagyta magát betessékelni a nappaliba, majd szégyenlősen leült a kanapé szélére.

—  Tudja végeznem kell egy éves szűrést, amolyan statisztikai marhaság, tudja, az egészségügy agyasai mindig kitalálnak nekünk valamit— mosolygott bocsánatkérőn a férfi. — Egy pár kérdést tennék fel, egy gyors vérvétel és már meg is vagyunk.

— Vérvétel? Mármint itt most? — kérdezte meglepve a nő.

— Igen, ha nem probléma önnek. Persze megértem, ha ilyen váratlanul nem kívánja alávetni magát a vizsgálatnak, csak tudja nekem most lenne egy kis plusz időm foglalkozni ezekkel a…

— Ugyan, ne haragudjon, nem úgy értettem. Köszönöm, hogy a szabadidejét ránk áldozza, tényleg, semmiség. Ha kell az a vizsgálat, hát essünk túl rajta — mosolygott az asszony. Dr. Eat pedig belekezdett. Feltett pár kérdést az asszony súlyára, egészségi állapotára vonatkozva, majd a lényegre tért. Tudta, hogy mielőtt leveszi a vért, el kell érnie a kellő lelkiállapotot a nőnél. Írogatni kezdett a füzetébe, mint aki épp kitölt valami orvosi papírt, miközben mint egy mellékesen mesélni kezdett.

— Elképesztő ez a tömeg kint. Mindig elcsodálkozom, hogy eddig semmi tragédia nem történt.

Erika kissé zavartan kérdezte.

— Mire gondol? Milyen tragédia?

Dr. Ead fel sem nézett, úgy válaszolt.

— Ó semmi, csak tudja, ilyenkor hall mindenfélét az ember. És a kis Molly óta valahogy benne van a levegőben a következő tragédia. Pedig milyen régen is volt már…

— Benne van a levegőben?

— Úgy értem, az ember nehezen hiszi el, hogy ilyesmi nem történik soha többé. Sötét van, mindenki buta maszkokban…ki tudja nem rejtőzik-e az egyik alatt valami pszichopata — mormogta Dr. Ead, miközben lepecsételt pár papírt.

— Jesszus doktor úr, most miért mondja ezt? Gondolja, aggódnom kellene?

A doktor elégedetten gondolt arra, hogy az asszony máris aggódik. Sínen van.

—Dehogy, ne értsen félre. Gondolom, az ön gyerekei tudnak magukra vigyázni, nem igaz? Ha csak nem szakadnak el egymástól, biztosan nem lesz baj – paskolta meg a nő kezét barátságosan a doktor.

Erika torkán lassan kúszott fel az aggodalom. Összeszorította az öklét és ráharapott a szájára. Ha valami baja történik valamelyik gyereknek, azt nem éli túl. Vajon Tom megtalálta a nővérét ebben az őrült nagy tömegben? Mi van, ha elkeveredik? Erika szíve egyre hevesebben dobogott. Képek villantak be, ahogy a fia elkeveredik valamelyik sötét kis utcába és valaki elkapja. Mi van, ha tényleg bóklásznak sötét alakok az utcán, akik csak erre vártak? Még egy bicska sincs nála, semmi, amivel megvédhetné magát. Dr. Ead fél szemmel figyelte, ahogy a nőn elhatalmasodik a pánik. Gyorsan befejezte a stemplizést és elővette az injekciós tűt és egy fiolát.

— No, akkor meg is vagyunk. Most már csak egy kis szúrás és kész. Rendben? — mosolygott a férfi.

Erika oda se figyelve bólintott, a gondolatai teljesen máshol jártak. Azon agyalt, vajon felhívja—e máris Tomot, amint a doktor elment. De nem akart bizalmatlan sem lenni a fiához, azzal teljesen elvágná magát. Egyébként is túl aggódik mindent, és akkor még egy kis örömöt se hagyjon neki? Mire észbekapott, Dr. Ead már le is vette a vérét és Erika úgy kísérte ki a férfit, hogy arra sem emlékezett, miben állapodtak meg. Amint becsukta az ajtót, rohant a telefonhoz és hívta a fiát. Tom a második csörgésre felvette és nevetve biztosította édesanyját, hogy együtt van Sallyvel és nincs semmi gond. Erika megkönnyebbülten sóhajtott fel. Úgy döntött, jövőre távolról fogja követni a fiát.

Dr. Ead ahogy hazaért, gyorsan evett egy szendvicset és ivott egy pohár tejet. Szüksége volt az energiára, mert az előtte álló munkának az idejét nem tudta megjósolni, az utolsó nagy menet lesz, ha minden jól megy. Miután kapkodva befejezte, fogta a hűtőtáskát, amiben Erika vére volt, és lement a pincébe. Ahogy felkapcsolta a villanyt és körülnézett, elfogta a jól ismert érzés. Olyan volt, mint a szerelem. Egyszerre érzett boldogságot és izgatottságot. A labor, amelyet a doktor kiépített magának, nem volt nagy, de nem is volt rá szükség. Egyetlen kísérleten dolgozott, immáron tizenkét éve. És nagyon úgy tűnt, hogy már csak Erika vérére volt szükség ahhoz, hogy végre az utolsó mozaik is a helyére kerüljön.

Megmosta a kezét, majd kesztyűt húzott. Kivette a táskából a fiolát és betette a centrifugába. Vett egy nagy levegőt és beállította harminc percre, majd elindította. Azután kinyitotta a hűtőt és végignézett a többi üvegcsén. Harminc fiola állt egymás mellett, mindegyiken egy cetlivel, rajtuk nevek és dátumok. A másik oldalukon pedig egy rövid leírás, hogy az aggodalom honnan ered. Volt iskola előtt várakozó anyuka, akinek nem jött ki az iskolából a gyermeke. Aztán volt apuka, aki azért aggódott, hogy vajon tényleg meleg—e a fia. Volt olyan üvegcse, amiben olyan aggodalom volt, ami a még meg nem született csecsemő váltott ki, akinél nem lehetett egyértelműen kimutatni a betegség meglétét. Mindenféle aggodalom volt a kis üvegekben, Dr. Ead pedig vegyes érzésekkel gondolt az elmúlt évekre. Minden alkalommal, amikor ezt a különleges vegyületet kinyerte a városlakók véréből, azon izgult, vajon megfelelőek lesznek-e. De ha minden jól megy, ez lesz az utolsó fiola. Erika aggodalma. Fél óra múlva sípolva jelzett a centrifuga, Dr. Ead leállította és nekikezdett a munkának. Mire befejezte, kereken nyolc óra telt el. Dr. Ead izzadt homlokkal és őrülten csillogó szemmel rogyott le egy székre. A haja az égnek állt és annyira elfáradt, hogy már ahhoz is alig volt ereje, hogy visszamenjen a lakásba.

Élete főműve elkészült. És bár a világ talán még nem áll készen egy ilyen csodára, azért ő hamarosan kipróbálja. Az emberek szeretnek aggódni, ő pedig megadja ezt nekik. És minél jobban aggódnak, annál többet kap ő. Dr. Ead az izgatottságtól aludni sem tudott, egész éjjel a plafont bámulta és gondolkodott. Alig várta a reggelt.

Másnap rohamléptekkel sietett be a rendelőbe. A csodaszert szétporciózta és berakta a hűtőbe. Reggel nyolckor pedig megkezdődött a rendelés.

És a vakcina működött. Az első páciens Mr. Johnson volt. Miután elpanaszolta, hogy náthás, Dr. Ead adott neki az az új csodaszerből, mely állítása szerint minden betegségre jó. Ahogy a szer bekerült a véráramlatba, Mr. Johnson borzasztóan elkezdett aggódni. Először az egészségéért. Dr. Ead ezért felírt neki egy halom drága gyógyszert. Aztán azért is szörnyen aggódott, hogy mi van akkor, ha kilép az ajtón és elüti egy autó. Ezért Dr. Ead eladott neki egy hallókészüléket, amivel korábban meghallhatja majd az autókat, megelőzve ezzel a balesetet. Mr. Johnson aztán elindult, de attól félt, hogy így októberben halálra fagy, ezért Dr. Ead eladta neki a kabátját és a pulcsiját. Jó drágán, mert Mr. Johnson nagyon félt. Ezután elmondta neki, hogy ez a sok fantasztikus megelőző lépés mind azért jutott eszébe, mert használja a vakcinát. Ha nem lenne, észre sem venné a veszélyeket. Mr. Johnson elismerően bólogatott és máris bejelentkezett a következő hétre egy újabb adagért. Szerette biztonságban tudni magát.

És miután Dr. Ead végre kitessékelte a rendelőből, megkönnyebbült.

A szer működött.

A következő tíz évben Dr. Ead multimilliárdos lett. Nyitott egy gyógyszerészetet, egy egészségcentrumot, egy óriási ruhaboltot, és temérdek abc-t. Minden aggodalomra volt megoldása, nem ismert lehetetlent. És az emberek imádtak aggódni. Egy idő után Dr. Ead rengeteg pénzért adta csak az Aggodalom szériumot, és messzi földről zarándokoltak el az emberek a csodaszerért. És miközben Dr. Ead folyamatosan készítette az újabbnál-újabb vakcinákat és lassan Európát is bekebelezte, aztán a világ urává vált, az emberek pedig imádták az új, aggodalmakkal teli életüket.