Bodzavirág

Egy igazi hithű hitetlent, mint amilyen én vagyok, nehéz meggyőzni arról, hogy valamiféle felsőbb akarat, valami felsőbbrendű istenségnek köszönhető az emberi lét. Mély meggyőződéssel hiszek a biológiában, a természetben és időnként persze a jó szerencsében. Mert néha azt sem árt, ugye.

De vannak olyan pillanatok, amikor úgy érzem, az emberi lét, a lélek, túl bonyolult ahhoz, hogy mindez csupán egy szerencsés bolygóközi együttállás vagy az ősrobbanás eredménye lenne.

Hogy az, ami az embert megkülönbözteti az állattól, az pont az a bonyolult és annál nehezebben megfogható dolog, amit úgy hívunk; érzelem. Ami a lélekhez hasonlóan kicsit sem értelmezhető. Ami a magamfajta materialistának egyenesen vérlázító.

De mégis az érzelem az, ami képes arra, hogy tovább akarjunk élni.

Hogy újra felkeljünk másnap reggel még akkor is, ha a szívünk épp összetört. Hogy képesek vagyunk hajszolni AZT a bizonyos érzést, hogy mindent megteszünk érte, újra és újra.

Ma délután egyetlen pillanatra éreztem, hogy milyen is az a Tökéletes Tíz Pontos Boldogság. Az a megfoghatatlan és értelmezhetetlen, amit általában kinevetek. Nem biztos, hogy lesz még ilyen, talán igen, talán nem. Talán az is kell hozzá, hogy észrevegyük, ha épp az a tízpontos közelít. A TTPB.

Ez a mondhatni tökéletes pillanat nem került sokba.

Nem kellett hozzá kifizetnem több millió forintot, vagy eladnom a lelkem a Gonosznak. Nem kellett repülőre szállnom, vagy kipipálnom egy sort a bakancslistámról.

Viszont volt nálam három darab nejlon zacskó és egy két számmal nagyobb férfi munkáskesztyű. A zacskók növénygyűjtéshez, a munkáskesztyű pedig a csalánszedéshez kellett.

Egészen a patakig sétáltam, miközben a gyógynövényeket gyűjtöttem. Időnként magamban beszélek, ha felismerek valami hasznos növényt, vagy csak megköszönöm a rétnek, hogy újra nyílik a kamilla.

Aztán megérkeztem a bodzabokrokig. Az óriási, tenyérnyi virágok már messziről ontották az illatot. A bodza az egyik kedvenc növényem. Ha sokat szedek belőle, apró fehér virágai úgy állnak össze, mint egy óriási, könnyű, habpamacs. Ha fellőnénk az égbe, vidáman lebegnének a felhők között, észre sem vennénk a különbséget.

Sokáig szedtem a fehér habokat, a virágportól lassan kezdtem pont úgy kinézni, mint a szépséges bodza tányérok. Időnként beleszagoltam a zacskóba, jó mélyen. A bodza illata valami egészen különleges és tökéletes illat. Kicsit citromos, de mégis tömény és nehéz, mintha a tavasz és a nyár véletlenül összekeveredett volna benne, a friss és üde április, a meleg, buja és párás júliussal.

Aztán újabb bokorhoz mentem, mindenhonnan egy kicsit, ez az elvem. Ha valaki a természettől vesz el, az ne legyen kapzsi, ugye. Amikor pedig már nem volt egy szabad zacskóm se, és elértem a szokásos sétám végéhez, visszaindultam.

Épp szembe sütött a délutáni nap, és pont egy vadrózsabokor mellett mentem el. Ránéztem, mert az egyik kedvenc bokrom volt, télen onnan szoktam csipkebogyót szedni. Láttam a sok hatalmas rózsaszín virágot rajta. A kezemben ott volt a fehér, friss, illatos bodza és egy rózsaszín virágokkal teli bokor mellett ácsorogtam. Beleszagoltam a zacskóba. A madarakról, akik a fejem fölött viháncoltak, már szinte említést sem kell tennem, olyannyira tökéletes volt az a pillanat. Nem volt ott semmi, csak a zöld. Semmi nem volt a fejemben, nem nyomasztott semmi, és nem kellett időre mennem sehova. Nem csörgött a telefon és a világháló is messze elkerült.

Csak egy óriási zacskó bodza és a napsütés. No meg a rózsabokor.

Szörnyen giccses és van némi buddhizmusra emlékeztető vonal is abban amit írok, szóval többszörösen szirupos. És talán ha visszaolvasom később ezt a bejegyzést, kicsit még szégyenkezem is majd, hogy micsoda egy szentimentális alak vagyok a csicsergő madaraimmal és az illatos bodzavirágaimmal. Én ironizálni szoktam, meg humorizálni, meg komolytalanul venni. Rózsaszínben látni? Azt nem.

De tudjátok mit? Egyszer nekem is szabad.

Egy évben egyszer biztosan, májusban, amikor a bodza virágzik.