Ha a fenti, címben szereplő kérdésre a válaszod nem, akkor olvass tovább és megtudod, hogy esetleg mégis voltál. Sőt, az is lehet, hogy még most is az vagy.
De kezdjük az elejéről. A kérdés úgy vetődött fel bennem, hogy a napokban egy igen különös jelenségre lettem figyelmes. Az utóbbi hónapokban azt vettem észre, hogy amint meglátnak a gyerekeim, azonnal azt mondják:
— Éhes vagyok.
Így, egyszerűen. Éhes vagyok. No de ezzel ugye még semmi probléma nem lenne, hisz általában a gyerekeknek valamelyik szülő ad enni, ugye? Azaz egy tök normális reakció, ha éhes egy gyerek, akkor nagy valószínűség szerint az anyjától kér enni, vagy az apjától.
Ez azonban mintha egyre durvább méreteket öltött volna, sőt, időnként azt is megkérdőjeleztem, hogy egyáltalán éhesek-e.
De ugye a felnőtt azért is felnőtt, hogy ne tegyen elhamarkodott kijelentéseket. Vizsgálódjon, járjon utána és csak utána mondjon valamit. Így tettem én is. Tesztelni kezdtem őket. Vajon ha közvetlenül az étkezés után látnak meg, akkor is éhesek lesznek? Elképedve tapasztaltam, hogy igen. Húsz perccel az ebéd után bementem a szobájukba. Csak úgy, minden ok nélkül benyitottam a szobájukba.
Rám néztek és már nyílt is a szájuk. Még a nyáluk is majdnem kicsöppent.
— Éhes vagyok.
Kipróbáltam úgy is, hogy csak valamelyik testrészemet lássák. Mondjuk a kezem, vagy a lábam. Ugyanaz történt.
— Éhes vagyok.
Próbáltam úgy is, hogy csak berohantam és kirohantam.
—Éhes vagyok.
Volt olyan, hogy csak az ajtót nyitottam ki és a szomszédos helységben tettem vettem. Kiszúrtak onnan is.
—Éhes vagyok.
Erre most meglepődve mondhatnátok, hogy egy gyerek nem is tud ennyit enni. Hát tényleg nem. Ilyenkor ki is hozták kicsit megturkálva az ételt, azaz a valós éhséget tényleg kizárhatjuk.
És akkor itt érkezünk meg ahhoz, amit sokan „megvilágosodásnak” hívnak. Egyszer csak megértettem. A sokadszor is megmaradt étel megértette velem, hogy ez mind kényszercselekvés, amit én hozok ki belőlük. Már nem annak látnak, ami valójában vagyok. Elég volt komolyabban megfigyelni az arcukat, amikor enni kértek.
A döbbenet, amit a megvilágosodás okozott, teljesen lezsibbasztott. Megláttam magam a szemükben. Egy sonka voltam.
Szép, húsos, vörös sonka. Olyan, amit Tom lát Jerryben. Olyat, amit Plútó lát egy macskában. A felismerés ereje úgy söpört rajtam végig, mint a legdurvább cunami. Le kellett ülnöm.
A családom sonkának néz.
Megértettem mindent. Hát ezért van az, hogy amint benyitok, üvegessé válik a tekintetük. Hogy nyelnek egyet. Hogy szorosan megölelnek, vagy nem akarnak elengedni.
Az első pánik azt hozta ki belőlem, hogy kerülni kezdtem őket. Szinte menekültem. Csak akkor mentem be a szobájukba, ha már nagyon kellett. Csak akkor szóltam hozzájuk, ha már muszáj volt. Sajnos azonban nem lett jobb, úgy éreztem, rossz sonka vagyok (bocsánat, anya) és elhanyagolom őket. De hiába, sehogy sem volt jó. És akkor rájöttem, hogy sonkaságomnak már egészen egyértelműen csakis valami szörnyűséges végkimenetele lehetett. Bele kellett törődnöm, hogy ezt az ügyet kezelni kell. Megoldást kell rá találnom, mert félő, hogy egyszer csak már nem lesz elég, ha a sonka ad enni, MAGÁT A SONKÁT AKARJÁK MAJD.
Miután magamhoz tértem a döbbenettől, úgy döntöttem, kiszedem őket a hipnózisból. Leültem velük és szelíden, jó anya-sonka módjára megbeszéltem velük, hogy én az anyukájuk vagyok, szóval lehet velem beszélgetni is, játszani, nevetni. Tudok ám mást is, mint enni adni. De sajnos nehezebb volt, mint vártam. Amint befejeztem a monológom, enni kértek. Talán még vadabbul, mint máskor.
Fogalmam sem volt, mit tegyek. Teltek-múltak a napok, és egyre jobban belebetegedtem a sonkaságba.
És akkor leesett. Az ötlet egyszerre volt félelmetes és zseniális.
A trauma! A trauma segít majd abban, hogy soha többé ne kelljen sonkának lennem. A kivitelezés pedig egészen egyszerű volt: egyetlen egyszer kell csak valami olyan ételt adnom nekik, amitől örökre gyanakodni fognak. Valami, ami után minden alkalommal meggondolják, hogy valóban éhesek-e. Valami, amitől leomlik a sonka- imidzs, kitisztul a szemük és gondolkodnak, ha meglátnak.
És ilyenkor arra fognak gondolni, hogy vajon mit kapnak tőlem? A kétely pedig lassan eltünteti a hályogot a szemükről. Emlékezni fognak arra, hogy ha meglátnak, tulajdonképpen bármi megtörténhet.
Így esett meg, hogy megalkottam a világ legfurcsább, legrosszabb és egyben legzseniálisabb ételét. Olyat, amit még sosem láttak. Amilyet még sosem kóstoltak. Olyat, ami a legdurvább gondolataik között sem található meg.
És működött. Először a döbbenet futott át a tekintetükön, majd a borzongás a testükön. A kis pihék a karjukon egyesével meredtek az égnek. A szemük nagyra nyílt, amikor rám néztek. És akkor megszűntem sonkának lenni, örökre. Mint egy friss fuvallat, ami eltünteti a súlyos, nehéz sonkaszagot. És én megkönnyebbültem.
Hát így esett meg az én sonkaságom története.
És ha azt hinnétek, ti ugyan nem vagytok azok, azt ajánlom, menjetek be a szobájukba és figyeljétek csak, mit mondanak először. Lesznek, akik fagyik. Aztán lesz köztetek olyan is, aki csoki vagy más édesség. Mindegy, hogy hívjuk…szóval azt ajánlom, találjátok meg ti is a saját terápiás traumátokat, mielőtt végleg sonkává váltok.
ui: természetesen a történetem csupán a fantáziám szüleménye, ne értesítsétek a gyámügyet, nem kaptak semmiféle szörnyűséget a gyerekek.
Még.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: