Az első

Egy kis élménybeszámoló következik, nem lesz hosszú, ígérem. (Vagy de, hosszú lesz, ér elkapcsolni, ha épp sül a mézeskalács.)

Szóval most hétvégén volt a Könyvmolyképző Kiadó nagy karácsonyi könyves bulija, ahol idén nem moderátorként, de még csak nem is szervezőként, hanem szerzőként voltam jelen. Érdekes volt megtapasztalni ezt a szerepet is, és egyelőre még nem döntöttem el, melyiket szeretem a legjobban, bár tulajdonképpen mindegy is, csak könyv legyen a közelben. Lehetőleg sok.

Szombatra voltam beosztva, Greff Magdival, a miénk volt az utolsó beszélgetés, de nagyon kíváncsi voltam a többiekre, ezért amint lerendeztem kis családom, már rohantam is az Alexandrába. Rögtön összetalálkoztam Eszes Ritával, aki ugyancsak úgy gondolta, hogy jobb felkészülni, így együtt gyűjtöttük be az összes tombolát, hogy aztán végül semmit se nyerjünk.

Irtó ügyes volt mindenki, jók voltak a beszélgetések, Róbert Katink zsírkirály volt, vérprofin végigtolt mindenkit, saját magát is, szerintem estére két számmal kisebb lett, annyi energiát tol bele az egész rendezvénybe. (Mindezt magassarkúban! )

Varga Bea (On Sai) dettó, ugyanazt csinálta mint tavaly, fogalmam sem volt soha, éppen milyen minőségben zsizseg, hol egy beszélgetést vezetett, hol a szerzőket terelgette dedikálásra, vagy épp ő ült szerzőként a széken, és mindezt mintha egyszerre csinálta volna.

Aztán egyszer csak azon kaptam magam, hogy elkezdtek szállingózni az ismerőseim. Ki gondolná, hogy ilyen jól esik az embernek, ha kíváncsiak rá, pedig az első ötletem anno még az volt, hogy eltitkolom az egészet, mer’ ugye tök para, hogy majd ott néz engem mindenki, miközben sületlenségeket hadoválok. De így utólag azt kell, hogy mondjam, örülök, hogy eljöttek, sőt ezer hála érte. Sajnos fogalmam sincs, hogy sikerült a csevej, mert rengeteg más, sokkal fontosabb dologgal voltam elfoglalva, például, hogy milyen hülye hangom van a mikrofonban, vagy hogy belegabalyodott a lábam a zsinórba, és hogyan szabadítsam ki. Vannak még fontos dolgok az életben, jó??

Deszynek viszont nagy köszönet a beszélgetésért, egyrészt azt, hogy nem avatott be előre a kérdésekbe és meglepi lehetett (így aztán szórakoztató is volt), másrészt azt is, hogy felkészült és jók voltak a kérdések, szerintem Magdival mindketten élveztük.

A dedikálásról még pár mondat, aztán hagylak titeket facebookozni. Na szóval ez volt az egyetlen, amit nem akartam. Komolyan, tudom, hogy ciki, de mivel kiadósként több, igen kellemetlen dedikálást láttam már, arra gondoltam, hogy csak nem vagyok saját magam ellensége és inkább kihagynám, végül is a kutya sem ismer, első könyv, szóval ha lehet, ezt offolnám. Szerencsére nem lehetett kihagyni, a program része volt, és utólag azért örülök, hogy részt vettem, különben lemaradtam volna több fontos dologról is.

Az egyik például az volt, hogy jesssszus, egy tök normális sor áll az én asztalom előtt, és ezek az emberek tényleg azt akarják, hogy aláírjam a könyvüket. (Amikor Beának ezt meséltem, kedvesen közölte, hogy igen, ez lenne a dedikálás lényege, ugye. : D )

Aztán amit még kár lett volna kihagyni az az volt, amikor vadidegenek osztották meg velem a saját munkanélküli sztorijaikat és megköszönték, hogy a könyvvel segítettem nekik kicsit átgondolni a hogyantovábbot. Egészen megtisztelő volt a bizalom, köszönöm nekik.

És a nap csúcspontja pedig, amikor az elmeroggyant barátnőim pár órával később egy olyan könyvet toltak az orrom alá dedikáltatni, ami nem az enyém. Egy szakácskönyv, aminek nem volt szerzője. (Ha lett volna, esküszöm nem írom alá.) Ennél szebb dedikáló -élményt nem is adhattak volna. Hehe.

Mutatom is:

És akkor most fellélegezhettek, mert mindjárt befogom, de ezt még le kell írnom, mert fontos a visszajelzés; köszönöm a kiadónak, hogy volt lehetőségünk bemutatni a könyveinket, meg a barátaimnak, ismerőseimnek, a tök helyes bloggereknek és persze az olvasóknak, hogy eljöttek, irtó jól esett.

Most már elengedlek titeket, viszlát legközelebb!