Most, hogy útjára engedtem Az őrület határán – Kálmán Lili munkanélküli naplója című fantasztikusan zseniális remekművem, itt az idő, hogy elbúcsúzzak tőle.
Az utóbbi napokban azt vettem ugyanis észre, hogy képtelen vagyok valami újra koncentrálni, mert folyton a könyv utóéletével vagyok elfoglalva. De mint ahogy az állatvilágban is irtó megható módon, finom eleganciával rugdossa ki a fészekből a madáranya a fiókát, úgy nekem is eljött az idő, hogy kipenderítsem a drágát. De előtte még összefoglalom a leglegleg pillanatokat. (Oké, tudom, hogy ez nem egy egészséges kapcsolat a könyvemmel, de legalább tanultok belőle és ti majd normálisan kezelitek a helyzetet. )
A legizgalmasabb pillanat:
Amikor már éreztem, hogy a befejezés felé menetelek. Sőt, két ilyen pillanat is volt, a másik, amikor a végére biggyesztettem, hogy VÉGE. Izgalmas, felemelő, óriási, emlékezetes pillanat.
A legidegölőbb feladat:
Amikor rájöttem, hogy nem stimmel benne egy-egy esemény vagy a dramaturgia, esetleg logikailag nem oké, emiatt pedig minden egyes alkalommal újra kellett dátumoznom az egész naplóregényt. A végére már azt vettem észre, az előző évi naptár magától nyílik meg a gépemen, hacsak rá gondolok.
A legmókásabb dolog írás közben:
Amikor képes voltam a saját szövegemen hangosan felröhögni. Bár ez talán lehetne a legszánalmasabb pillanat is, hisz önnön zsenialitását az ember már csak ne díjazza ilyen látványosan, de mindegy, köztünk marad.
A legbőgősebb rész:
Amikor kinyírtam benne a cicámat. Mármint a regényben szereplő cicát. Annyira beleéltem magam, hogy majdnem bőgtem. Furcsa volt utána, hogy napokig rossz érzésem volt, mintha tényleg átéltem volna a gyászt. Tök para az egész.
A legeslegkedvencebb szereplő:
Egyértelműen Shulcz. Imádtam megírni. Legszívesebben kivakartam volna a lapok közül, hogy úgy igaziból itt legyen velem.
A legvalódibb szituk:
Na ezt azért mégsem árulhatom el. Volt benne pár olyan jelenet, ami valóban megtörtént velem, éppen ezért elég nehezen adtam ki a kezemből, de azt hiszem nagyjából Havas Henrik kellene ahhoz, hogy ezeket kiszedje belőlem. Szóval nem írom le most sem, hehe.
A legnagyobb dilemma:
Hogy legyen-e folytatás. Amikor befejeztem, rögtön elkezdtem agyalni a folytatáson, mert van ötletem hozzá, de megmondom őszintén, félek tőle kicsit. A legrosszabb a sorozatokban, ha a második rész nem tudja überelni az elsőt. Vagy ha nem is überelni, de legalább azt adni. Mi van, ha valami olyat írok, ami bűn rossz? Azzal az első rész sírját is megásom. (Mondjuk ha az első rész is bűn rossz, azzal megúszhatom a nagy csalódást.) Na szóval vannak ám még álmatlan éjszakák.
A legfurcsább írás közben:
Egyértelműen az, hogy amit az ember megír, az úgy vésődik be az ember agyába, mintha valóban megtörtént volna. Mivel pesti helyszíneken játszódik a történetem, időnként úgy jönnek vissza az események, amikor az adott helyen járok, mintha valóban megtörténtek volna. Szórakozik az agyunk, és ez hmm…elég beteg, na.
És a végére:
a legemlékezetesebb pillanat:
Amikor a kiadó levelét megkaptam a gratulációval. Azt hiszem azt a bizonyos levelet elolvastam vagy ezerszer. Sőt, ha kellene most is fel tudnám mondani, szóról szóra. Amikor egy kiadó először mondja neked, hogy bent vagy, kell a regényed, az valami…nem is tudom mihez lehet hasonlítani az érzést. Asszem semmihez.
Szóval akkor viszlát munkanélküli naplóm, kint vagy a fészekből, repülj!
Kedves Kata!
Küld át hozzám Sultzot! Szívesen megismerném.
Üdv: Szilvia