Évekkel ezelőtt sportot űztem abból, hogy minél több interjút olvassak írókkal. Mindig nagyon érdekelt, honnan jött az ötlet, hogyan kezdtek el írni, milyen utat jártak be az íróvá válásig a szerzők. Vannak-e különlegesen őrült írós szokásaik, hogyan élték meg a megjelenést, a sikert vagy a kudarcot.
És mivel lassan elfogynak az interjúk, amiket olvashatnék, készítettem én egyet, mégpedig az én kedves és végtelenül precíz szerkesztőmmel, aki nem csak gatyába rázza a szövegeket, de ő maga is ír.
Beszélgetés Róbert Katalinnal, a Könyvmolyképző Kiadó írójával:
Hamarosan megjelenik a negyedik regényed, a Szelídíts meg. A fülszövegben látok egy Kisherceget és egy Rókát. Mesélj egy kicsit a történetről, hogyan kapcsolódik Antoine de Saint-Exupéry Kis herceg című művéhez?
Róka kilencedikes, vadóc lány, aki véletlenül sem azt teszi, amit elvárnának tőle. Kisherceg tizenegyedikes, komoly fiú, aki igyekszik mindenben megfelelni az elvárásoknak. Azért találkoznak, mert Róka bukásra áll matekból, és éppen Kisherceget bízzák meg, hogy korrepetálja. Ez egy sima középiskolai történetnek hangzik – ennek ellenére a könyv nemcsak középiskolai történet, hanem A kis herceg parafárzisa is.
Először is van rókánk és hercegünk, de van rózsánk és pilótánk is. Vannak bolygók, vagy legalábbis valami olyasmi, ahol Kisherceg szembesül azzal, milyen (őrülten rövidlátók is) a felnőttek. Megjelenik a kérdés, hogy az ember akar-e felnőtté válni, és el kell-e tudni dönteni tizenhét-tizennyolc évesen, hogy mit akarunk kezdeni az életünkkel. Vannak jelenetek, mondatok, helyezetek, amikben rá lehet ismerni A kis hercegre.
Megjelenik közben Róka családján és múltján keresztül néhány olyan szál is, ami Saint-Exupéry regényében nem szerepel, viszont elvezet minket ahhoz, ami számomra A kis herceg legszebb (és legfőbb) üzenete. Hogy örökké felelős maradsz azért, aki megszelídítettél…
Mért pont A kis herceg? Neked mit adott a történet?
Amikor gyerekként olvastam, az az érzésem támadt, hogy ebben a könyvben nem csinálnak mást, csak nagy mondatokat mondanak. Márpedig gyerekként nem mindig vonzó egy megmondós könyv. Persze Saint-Exupéry regényében rengeteg minden van még a híres mondatokon túl (a híres mondatok mögött…). Barátság, szeretet, örök kötelékek, és az, hogy a felnőttek elfelejtenek-e a szívükkel gondolkozni.
Nem azért írtam a Szelídíts meg!-et, hogy most jól megmondjam, mit mond meg Saint-Exupéry. Egy játékból indult a regény ötlete, hogy hogyan lehetne áthelyezni a rókát és a herceget egy mai, középiskolai osztályba. Utána találtam ki, hogy mi lenne itt a pilóta szerepe, és egyetlen novella alatt megszületett egy nagyon markáns stílus – Rókáé –, majd jött mellé egy szépen kikerekedő történet – az ő kettejük meséje.
Gyönyörű lett a borító, egészen különleges látvány. Mesélsz egy kicsit róla?
A Könyvmolyképző Kiadónál bevett szokás a borítótervező pályázat. Mi, szerzők közzé tesszük a mű fülszövegét, a szereplők külsejét, főbb jellemvonásait leírjuk, mutatunk egy kis részletet – aztán meg döbbenten figyeljük, ahogy elképesztően kreatív emberek ennyi alapján nagyon passzoló terveket készítenek. Minden alkalommal, amikor ilyen pályázatot írok ki, csak ámulok, hogy mennyire ügyesek a tervezők.
A Szelídíts meg! esetében több mint 380 pályamű érkezett. Sok ötlet, sok gondolat, sok kiragadott apróság. Stockfotók, saját fotók, rajzok és festmények. Megható és közben végtelenül kegyetlen, hogy a szerzőnek ki kell választania néhányat, amiket legjobbnak nevez.
Személy szerint szeretem azt, ha valami letisztult. Ráadásul kimondottan imádom ezt az akvarelles-festett dizájnt a hétköznapi életben is. (Tetoválásom is akkor lett, amikor felfedeztem ezt a stílust.) Szóval ez a két kép megkapóan szép, ráadásul rengeteg dicséretet és lájkot kapott a leendő olvasóktól is, tehát úgy gondolom, Katona Ildikó nagyon jól döntött, amikor ezt a tervet választotta. És persze nagyon várom, hogy végre a kezembe vehessem.
Milyen volt megírni a negyedik könyved? Van már egy fajta rutinod, ami könnyebbé tette az alkotás folyamatát egyfajta magabiztosság, vagy minden egyes könyv megírása ugyanolyan érzés, mint amikor az elsőt írtad?
Az írás számomra azzal jár együtt, hogy van egy történet a fejemben, ami papírra akar kerülni, szereplők, akik mozogni, élni, lélegezni akarnak. Általában azt is tudom, mi fog történni velük, mivel tervezgetős író vagyok, aki jegyzetekkel és vázlattal felszerelkezve ül neki a regényének. Ez a rutinom most is megvolt – de ez megvolt már a Nalávia titkánál is, mert korábban, a fanfictionírós múltam során kialakítottam –, bár itt most kicsit több teret hagytam a karaktereknek, hogy menetközben megmutassák, mit szeretnének.
Regények esetében bennem van egy elég hosszú „érési szakasz”, amíg nem írok, hanem tervezek, gondolkozom, vagy akár tudattalanul gyűjtök élményeket, hangokat, apróságokat a könyvhöz. Visszanézve majdnem minden regényemnél volt egy ilyen felvezetés, aztán jött egy-egy határidő, amikor gyorsan megírtam. Tulajdonképpen igaz volt a Szelídíts meg!-re is, hogy hagytam magamban érlelődni, és fizikailag majdnem az egészet tavaly novemberben gépeltem le. Ehhez persze az kell, hogy közben fejben-lélekben kiforrjon a téma. Meg, hogy olyan géppuskaropogás-szerűen gépeljen az ember, ahogy én teszem. 😀
Persze annyiban más negyedik regényt írni, hogy az ember jobban hisz magában – jobban elhiszi, hogy működni fog, amit ír, ha meg az kell, képes lesz kijavítani. Na meg az sem mindegy, hogy ott van a kiadó, várják és biztosan elolvassák, amit letettem az asztalra, és ez hatalmas hátországot jelent. Meg fogja nézni egy profi és segíteni fog mindenben, ami kell, hogy még jobb lehessen a regény. Ez a tudat nyilván nagy könnyebbség.
De ezek nem írás közben felmerülő kétségek. Írás közben a szöveg íratja magát, és az ember legfeljebb utána bizonytalanodhat el. A Szívből, színből, igazánnál például aggódtam, hogy ez a történet másnak is érdekes-e, vagy csak engem érdekel. Aztán kaptam visszajelzéseket arról, milyen hihetetlenül sokat jelent másoknak, és most már kicsit jobban bízom abban, hogy amelyik történet meg akar születni, az fog magának olvasókat is találni.
Mindig is nagyon érdekelt, hogy szerkesztőként mennyire nehéz átengedni a szöveged szerkesztésre? Valószínűleg sokkal tisztább szöveget adsz le, mint az átlag szerző, de mi az, ami esetleg mégis nehézséget jelent szerkesztőként? Már ha van ilyen…
Ha valami nehéz, az nem azért nehéz, mert én is szerkesztek, hanem azért, mert a saját szerkesztésem idején én is író vagyok. És az író érzékeny fajta, aki még ha meg is érti, amit a szerkesztő mond neki, néha talán nehezebben enged el egy mondatot, egy képet. Ebben persze egyre nagyobb a rutinom, már az is megy, hogy ha valamit kihúz a szerkesztőm, rápillantsak és átállítsam az agyam, majd lássam, miért volt felesleges. (Ha nem látnám, meg is kérdezhetném – én egészen hiszek a kétoldalú kommunikációba szerző és szerkesztő között 😀 )
Egyfelől tisztább a szövegem, azaz mondjuk annyit megteszek, hogy a megírás és/vagy pihentetés után igyekszem több körben kiszedni a nagyon egyértelmű hibákat. De ezt sok író is megteszi nagyon ügyesen. Másfelől tudom – és szerkesztőként még jobban is tudom –, hogy oda kell engednem mást is a kézirathoz, hiszen a szerkesztő feladata, hogy másik szem legyen, szóljon, ha valami nem érthető, kihozzon belőlem akár még alaposabb, pontosabb, szebb megoldásokat is. Ezért nem lehet senki a maga szerkesztője és ezért kell még a legprofibb embereknek is szerkesztő. Én nem tudnám „jobban” megszerkeszteni a saját műveimet, mert benne vagyok nyakig, és nyilván nem javíttatnék eleget magammal.
A Szelídíts meg! esetében Kozma Réka nagyon keményen megdolgoztatott, és olyan dolgokat hozott ki belőlem, amik iszonyú jót tettek a regénynek. Most hálás vagyok érte, közben csikorgattam a fogamat. De a szerkesztés nem hájjal kenegetés, az az időszak arra való, hogy hibákat javítsunk, csiszoljunk, kerekebbé tegyük az egészet. Ettől még biztos, hogy van olyan pillanat, amikor hisztis író vagyok közben. Aztán megnyugszom, és pontosan látom, mennyire hasznos is volt a közös munka.
Amikor a könyvemet szerkesztetted, azon gondolkodtam, hogy vajon hogyan hatnak rád mások regényei? Nagyon komolyan el kell mélyülnöd mások történeteiben, hogyan tudsz mellette saját magad is írni? Nem befolyásol a másfajta szövegek hangulata, stílusa?
Egyrészt egészen biztos, hogy az emberre hat mások szövege – de mondjuk akár olvasmányélmények is, nemcsak az, ha szerkesztők vagyunk. Egy nagyon erős író hangja veled marad még egy kicsit, lehet, hogy ki is próbálod picikét, de jó eséllyel letisztul és a sajátoddá válik végül a szöveg. Aki nagyon hosszan tud mások hangján írni, menjen el bérírónak, biztosan jól lehet keresni vele 😀
Másrészt valóban idő volt, mire megtanultam elkülöníteni a fejemben a munkát és a saját szövegeket. Hiszen tényleg nagyon benne kell lenni szerkesztés közben a másik hangjában, gondolkodásmódjában, világában. Aztán lett erre rutinom. Nekem segít, ha szétválasztom a kettőt, akár úgy, hogy sétálok vagy nézek egy sorozatrészt munka és írás között. Ha megtehetem, akkor nem írok és szerkesztek ugyanazon a napon. De nyilván nem mindig tudom vagy akarom ezt megtenni. Ilyenkor mindig visszavezet a saját művemhez a visszaolvasás. Az utolsó pár oldal segít felvenni a hangot és ritmust.
Írtál már gyerekeknek kalandregényt és romantikus ifjúságit is. Most hogy érzed, mi az, ami a legjobban esik? Tervezel esetleg más zsánert is kipróbálni majd?
Történetekben gondolkozom, és aztán a történeteknek lesz ilyen vagy olyan zsánere. Először egy mese ugrott be, ebből lett a Nalávia titka, utána viszont egy bonyolult szerelemi háromszög, ebből lett egy fiatal felnőtteket megszólító regény, a Szívből, színből, igazán – és így tovább. Volt már disztópia ötletem, amit végül nem írtam meg, és nem valószínű, hogy nagyon hamar dolgozni akarnék vele. Gondoltam már arra, milyen jó lenne írni egy krimit – amint kitaláltam, ki öljön meg kit és miért, majd meg is írom 😀
Az Érints meg! antológiába meglepő módon fantasy kategóriájú történetet írtam, nem a mai világunkban játszódót, holott az lenne az én „zsánerem”. Olyan kitérő volt ez, amit novellákban, gyakorlásként már megtettem többször is, de most nyilvánosságra is kerül egy ilyen kis kikacsintásom. Élveztem. De nem biztos, hogy nagyon hamar visszatérek ilyesmihez.
Ami történeten most gondolkozom, az az eddigiekhez hasonlóan itt és most játszódó sztori. Meg amin még egy kicsit gondolkozom, az urban fantasy, de szerintem őt még félreteszem, és tovább gondolkozom rajta. Hagyom, hogy a karakter és a történet jelentkezzen, hogy most ő meg akar születni. Olyanok ezek a történetek, mint a mágusok: nem késnek és nem érkeznek túl korán, hanem éppen akkor, amikor akarnak.
Tudom, hogy szörnyűség ilyet kérdezni, hisz még szinte meleg a kéziratod, de vannak már új írói tervek? Tudod már, mi lesz a következő?
Szinte még meleg – vagy talán már nem is. Aki a Facebook oldalamat követi, tudja, hogy januárban fogadták el ezt a kéziratot, és márciusban kezdtük szerkeszteni Kozma Rékával. Ez azt jelenti, hogy ez az év a Szelídíts meg! jegyében telt, de hát volt idő rákészülni arra, hogy lassan el kell engednem a kezét. Ha már, akkor sokkal frissebb az Érints meg! antológiába szánt novellám, mert annak tényleg ma fejeztük be a megszerkesztését, ráadásul egészen más világ (sőt, zsáner), mint amiket eddig írtam.
Viszont közben gondolkozom további történeteken, tehát igen, van már egy terv, hogy mit szeretnék megírni, már alakulnak a figurák és gondolatok. Még kicsit kavarog minden, de már látom, hogy hamarosan ki fog tisztulni, és akkor végre tudok írni is. Jó, biztos kell majd hozzá az, hogy Rókáékat elindítsam az útjukon. Vagy minden őszi könyvet elindítsunk az útjukon, mert most éppen nagyon intenzív a munka.
Mennyire követed a korábbi könyveid életét? Figyeled még mindig a visszajelzéseket vagy teljesen elengedted?
Nem megszállottan, de követem. Az üzenetek jólesnek, értékelésekre néha ránézek, de néha hetekig-hónapokig eszembe se jut. Ahogy telik az idő, egyre kevésbé vág mellbe egy-egy erősebb megjegyzés, valahogy mindig a legfrissebb könyv az, amihez a leginkább kötődöm. De az idő múlásával ez is normális viszonnyá tud válni.
Ha valami félrecsúszik, valaki nem szereti, nem állhatok ott, és védhetem meg a könyvem. Nem is feladatom. Neki kell megvédeni magát, és a szerkesztőmmel amivel tudtuk, azzal felszereltük ahhoz, hogy ezt meg is tegye. Örülök, ha szeretik, elfogadom, ha valakinek nem tetszett. Azt hiszem, ennél az állapotnál kiegyensúlyozottabb viszonya írónak nem lehet a már megjelent regényeivel.
A különböző ajánlásokban és kritikákban volt esetleg olyasmi, ami segített az írásban, vagy esetleg pont megakasztott?
Volt olyan, amikor láttam, hogy jogos a kritika, volt olyan, amikor azt éreztem, ízlésbeli a különbség – és ízlésekről sosem vitatkozunk, de én nyilván elsőként a saját ízlésem szerint írok. Van olyan tanács avagy észrevétel, ami nagyon hasznos, főleg, ha menetközben érkezik, mert akkor még lehet javítani a hibákon (azaz az előolvasók és a szerkesztőm tényleg befolyással vannak a világra… akarom mondani a könyveimre), és van, amire érdemes lehet később, a következő könyv írása közben is emlékezni.
De azért nem a kritikai hangoknak kell írni, mert még a végén kiderül, hogy amit az egyik ember utált, a másiknak éppen az tetszett, és ha mindenkinek meg akarok felelni, abba beleőrülök. Éppen ezért, ha (amikor) valami megakasztott (igen, nekem is volt már szerzői blokkom, mindenkinek van), az nem a kritikák miatt történt, hanem nyilván magamban kellett rendet tenni ahhoz, hogy feloldjam.
És végül: mindig is imádtam arról olvasni, hogy milyen körülmények között írnak a szerzők, vannak-e berögzült szokások, bármi, ami szükséges az íráshoz? Azt már látom az instagrammodon, hogy szereted, ha macskák, kávé vagy tea vesz körül. De van esetleg más is?
Kiábrándító leszek: bárhol, bármikor tudok írni – csak egy laptop kell hozzá. Régen elég volt négyzetrácsos papír is, de ellustultam, mert azt be kell gépelni. Úgyhogy most a legfőbb dolog, ami nekem kell az íráshoz, a laptopom. Vagy egy másik olyan gép, amin be van állítva, hogy a ctrl+r gombok lenyomása hosszú gondolatjelet eredményezzen.
Azt hiszem, megtaláltam a legmeghatározóbb írós szokásomat: új laptopon, munkahelyi gépen, minden tartósan használt gépen elsőként beállítom a Wordben, hogy könnyen tudjak hosszú gondolatjelet alkotni (ahol nincs numerikus billentyűzet, ott de jól jön egy gyors billentyű, ugye), mert enélkül nem lehet írni. A kávé, a macska, a víz ezután csak nyalánkság.
Egyébként elég jól tudok fókuszálni, a zenét vagy beszélgetést simán kikapcsolja az agyam írás közben. A kávé csak élvezeti cikk, a macska szintén. Elég kellemes dolog mondjuk egy világtól elzárt nyaralóban írni – hátránya, hogy nem tudok a neten ellenőrizni dolgokat, pedig én eléggé kutatós-ellenőrzős vagyok. Előnye, hogy nem facebookozom, akarom mondani, kutatom-ellenőrzöm el az írós időt. De amúgy vízitúra, kávézó, kellemes kert, csendes lakásom macskás magánya – mindegy. Ha írni kell, az ember ír.
Megjelenés: 2017.10.10
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: