A napokban találkoztam egy ismerősömmel, akinek épp a hamarosan megjelenő könyvemről meséltem, (Minő véletlen. Hehe.) amikor egy tök érdekes dolgot kérdezett. Arra volt kíváncsi, mi lenne az az egyetlen dolog, amit a legfontosabbnak gondolok a munkanélküliséggel kapcsolatban. Amit én magam is szem előtt tartanék, ha újra munkát keresnék, vagy amit üzennék azoknak, akik épp munka nélkül vannak.
Akkoriban, amikor írtam a könyvet, vagyis először csak a munkanélküli blogot, rengeteg visszajelzést kaptam az írásaimra, sok-sok olyan emberrel leveleztem, akik épp munkát kerestek. Volt aki pár hete, volt aki évek óta nem találta meg az igazit. Érdekes volt ezeket a tapasztalatokat olvasgatni, és bár nem vagyok szaki a témában, sem HR-es, vagy szupermenő life coach, az egészen egyértelmű lett, mire figyeljünk, ha egyszer csak ott állunk a munkaerőpiacon, egy szál semmiben:
maradjunk a felszínen.
Megmagyarázom. Ahogy az első sokkon túl vagyunk, következik a gyors megoldás keresés. Önéletrajzokat írunk, motivációs leveleket, folyamatosan böngésszük az állásajánlatokat, beszélünk az ismerősökkel, és még sorolhatnám. Van aki ezzel a körrel pár hét, hónap alatt meg is találja a következő munkahelyét, és itt véget is ér a történet.
Aki viszont nem ennyire szerencsés, idővel kezd kipottyanni a lendületből. Nem vagyunk már mindennap emberek közt, a barátoknak is alig van idejük ránk, (mint ahogy korábban nekünk sem volt) és az állásajánlatokat is betéve tudjuk már. Voltunk már fönt és lent, voltunk izgalmas és szörnyű állásinterjúkon, de továbbra sem jutottunk előre. Egyre hosszabbak a napok és egyre kevesebb a tennivaló.
És ahogy az önbizalmunk, önbecsülésünk is kezd megreccsenni, elkezdünk kételkedni saját magunkban. Egyre többször merül fel bennünk, hogy vajon mi magunk mit csinálunk rosszul. Kellemetlen lesz már a téma, az ismerősök már inkább meg sem merik kérdezni, találtunk-e már új helyet. Elkezdjük kerülni ezeket a szituációkat, mert piszok rossz érzés ötvenedszerre is mesélni a kudarcainkról. Lassan mindenki eltűnik körülöttünk és a napjaink is ugyanúgy telnek. Négy fal között.
És minél tovább vagyunk ebben a helyzetben, annál nehezebb kimászni belőle.
Éppen ezért próbáljunk odafigyelni arra, hogy ne tűnjünk el. Legyünk sokat társaságban, legyen benne minden barátunk fejében, hogy munkát keresünk. Próbáljunk folyamatosan célokat találni magunknak. Csináljunk bármit, csak mozduljunk ki és mindig legyen valami, amit teljesíteni akarunk. Anno, amikor munkát kerestem, elolvastam egy rakat cikket arról, hogy mivel töltsem hasznosan ezt az időszakot. Általában azzal bosszantottak halálba a különböző portálok, hogy leírták, képezzem magam. Oké. Támogatás nem járt semmi épkézláb oks-s képzésre, és bármily meglepő, munkanélküliként anyagilag sem álltam úgy, hogy tanuljak valamit. “Képezd magad”, “tanulj nyelveket”, bla-bla…Arról viszont senki nem beszélt, pénz nélkül, mégis hogyan és mit…
Úgyhogy mondok egy példát, hogy miként lehet leleményesen tanulni, emberek közt lenni és tenni azért, hogy ne buggyanjunk meg hosszútávon.
Volt egy barátnőm, akinek a nyelvtanulás volt a célja, sosem volt elég ideje, hogy normálisan megtanuljon angolul. Ezért amikor munkanélküli lett, úgy döntött, ez idő alatt rendesen megtanul angolul, de pénze nem volt, hogy beiratkozzon egy nyelviskolába. Az őrült nőszemély fogta magát és mindennap kiment a Vörösmarty térre és útbaigazított minden egyes külföldit. Ha kellett, ha nem. Amint térképet látott valaki kezében és bizonytalanságot a szemében, lecsapott rá és kíméletlenül beszéltette. Csak úgy tapadt rá a nyelv, ráadásul jól szórakozott, megismerkedett egy rakat emberrel. Még barátot is talált így, akivel azóta is leveleznek, angolul persze. Szerintem irtó vagány és jópofa ötlet. És tök ingyen van.
Nem szabad belefáradnunk ebbe az időszakba, mert irtó nehéz kievickélni a teljes apátiából. Ha kell, vezessük egy naptárba, mik a céljaink, mit sikerült elérni és merre tovább. Ne üljünk egyedül napokat a lakásban és ne sajnáljuk magunkat. Nem kell, nem szorulunk rá.
Na. Azt hiszem ezt gondolom a legfontosabbnak, ha lelkileg nem zúzzuk le magunkat teljesen, a legfontosabbat már meg is tettük. Ennél okosabbat pedig nem fogok tudni mondani, szóval jobb, ha ennyivel beéritek. Hehe.
A könyvem pedig arra lesz jó, hogy átvészeljétek ezt az időszakot, tudjatok röhögni a saját nyűgötökön és lássátok, nem vagytok egyedül a munkanélküliség pokoli bugyrában. Haverok mindig, mindenhol vannak.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: