Május 12., csütörtök
Az álláskeresés miatt sikerült két ismerősömet is annyira magamra haragítanom, hogy megfogadták, soha többé nem állnak velem szóba. Nem voltam elég lelkes egy recepciós és egy ruhabolti eladói állás miatt. (Zoób Kati, hát nem érted?!)
Érzem, hogy sürgősen kell valami megoldás, mert lassan totális csőd lesz az életem. Már nem tudom, hogy válogatós vagyok, vagy igenis reálisak az igényeim. Kicsinál ez a bizonytalanság.
Bár, azért akad valami, ami kifejezetten szórakoztat mostanában. Azt hiszem, ez olyasmi lehet, mint az alkoholistáknak a reggeli, első pohár ital. Tudják, hogy nem kéne, de nem bírnak ellenállni. Így vagyok én mostanában a tévézéssel.
Amíg dolgoztam, soha nem volt időm tévét nézni, ezért fogalmam se volt, micsoda kincsekre lelhet az ember, miközben kapcsolgat. Vannak ugyanis csatornák, amiket szerintem kifejezetten a munkanélkülieknek találtak ki. Azoknak, akik ingerszegény környezetben élnek, és szükségük van a sokkhatásra. Az egyik kedvencem a TLC csatorna.
Rövid idő alatt megtudtam, hogy több száz féle szexuális ferdülés létezik, és mindegyiknek van külön neve is. Például van, aki az óriás nőkre gerjed, akik különböző videókon úgy tapossák el a makett házakat, mint valami melltartós godzilla (makrofília). Meg van, aki arra izgul, ha használt ruhát hord (müzofília).
Azt is megtudtam, hogy léteznek olyan egészségügyi problémák, amiket épeszű ember el se hinne. Egy férfinek például több méteresre nőtt a heréje, amire kapucnis pulcsit(?) húzott, így rejtve el az intim testrészt a járókelők kíváncsi szeme elől. Vagy ott voltak az amishok, egy látszólag konzervatív közösség, akik egy műsor szerint titokban szexuális orgiákat rendeznek. Meg láttam bizarr vészhelyzeteket, ahol az orvosok krumplit szednek ki a beteg hátsófeléből vagy vasrudat a koponyájából. (Esetleg fordítva.)
De nézhettem pucér játékosokat is az Amazonason, akiknek egy szál tarisznyában kellett kibírniuk huszonegy napot. Szörnyülködhettem a több milliós esküvői ruhákon, amit a gazdag, amerikai lányok úgy vásároltak maguknak, mint más egy kiló kenyeret.
Ez volt az én kincsesbányám. Titokban faltam a műsorokat, mint valami drogos.
Ma viszont lebuktam. Beugrott hozzám Shulcz, hogy kicsit felvidítson, és hozott egy dvd-t, némi rágcsálnivalót és pár citromos sört. Épp el akarta indítani a filmet, amikor egy rossz mozdulattal véletlenül letörölte a korábban felvett Amcsi cigánylányok esküvője című TLC műsort. Én meg dührohamot kaptam. Olyan pipa lettem, hogy csak dadogtam. Láttam a döbbenetet Shulcz szemében, egyszerűen nem értette, mi történt az ő legjobb barátnőjével.
– Mikor olvastál utoljára?
Váratlanul ért a kérdés. Amikor dolgoztam, a legnagyobb hajtás közben is mindig szakítottam időt az olvasásra. De amióta nincs munkám, valahogy nem köt le. Folyton elkalandoznak a gondolataim.
– Most mit akarsz ezzel?
Shulcz szigorúan összehúzta a szemét.
– Azt mondtad, ráhajtasz az angolra. Jársz már valakihez?
– Mi ez, valami kihallgatás? – kérdeztem sértődötten.
– Csak szeretném tudni, hogy azon kívül, hogy az agysejtjeidet gyilkolod a tévével, van-e más elfoglaltságod is.
– Ugyan már, micsoda egy álszent vagy! Tudd meg, hogy mindenki, aki azt állítja, nem néz tévét, csak sznoboskodik. Különben is, ez egy ismeretterjesztő csatorna – mutattam új társam logójára a képernyőn.
Shulcz tekintete megváltozott. Kifejezetten vészjósló lett.
– Oké – mondta, majd leült mellém és az ölébe vette a tál chipset.
– Mi az, hogy oké? – kérdeztem gyanakodva.
– Semmi, nézzük a filmet.
Elindítottam a dvd-t, de egész este azon agyaltam, mit tervel ellenem.
Május 13., péntek
Ma kiderült.
Shulcz korán reggel érkezett, és miután kirángatott az ágyból, a kezembe nyomott egy kávét, és belefogott.
– Azt hiszem, beszélnünk kell – mondta, majd keresztbefonta a karját, és szigorúan rám nézett.
Úgy döntöttem, nem engedek a pszichikai hadviselésnek, és nem szóltam egy szót sem. Némán szemeztünk. Láttam rajta, hogy nem fogja sokáig bírni, nem az a szemezős fajta. Felsóhajtott.
– Hát jó, úgy látom, makacskodsz. Akkor én kezdem. Nincs munkád és nem látom, hogy beleszakadnál a keresésbe.
– Mi? Eddig tizenegy helyre adtam be az önéletrajzom! – hörrentem fel. – Hát mi ez, ha nem keresés?
– Nem az a lényeg, hogy rekordot dönts. Add be csak ötre, de az az öt tényleg passzoljon. Azonkívül nem igazán fejleszted magad. Úgy volt, hogy amíg nincs munkád, újra angolul tanulsz.
– Nem költhetek erre, le vagyok égve!
Az az igazság, hogy nem vagyok leégve. A cégem szép kis végkielégítést küldött, és még kapok fizetést is. Fogalmam sincs, mért hazudtam.
– Na, látod, erről van szó! Csúszol le. Nincs pénzed, nincs kedved, és ami a legrosszabb, olyan műsorokat nézel, amit be kéne tiltani! Mikor szőrtelenítettél utoljára? – fintorgott a lábamra tekintve.
– Állítólag újra divat a természetesség – vontam meg a vállam.
Shulcz egyre hevesebben magyarázott, csak úgy röpdöstek a hajtincsei gesztikulálás közben. Lehet, hogy fekete helyett nekem is szőkére kéne festetnem a hajam? Állítólag a szőke haj hatására az emberek pozitívabbak.
Hátradőltem. Tudtam, hogy ez sokáig fog tartani.
– Itt az ideje, hogy elfogadd, munkanélküli vagy. Nem csak épp két munka között, meg épp most váltok, meg bla-bla – grimaszolt –, hanem mun-ka-nél-kü-li – tagolta. – És ha így van, akkor irány a munkanélküli segély. Elmész, regisztrálsz és kapsz pénzt. A pénzből pedig elvégzel valami nyelvtanfolyamot, vagy félreteszed rosszabb időkre. Így fizetik a TB-det is, és ha belázasodnál esetleg a sok bugyuta műsortól, legalább rád nézne a háziorvos. Értve vagyok?
Meglepetten néztem Shulcz-ra. Ez eddig eszembe se jutott! Soha nem kellett ilyesmivel foglalkoznom, a cég intézett mindent. TB, járulékok, adóbevallás, adózás… Lövésem nincs, mit kell tennem. Na, de majd a gugli kisegít.
Május 14., szombat
Utánanéztem, nem nagy kaland, a munkaügyin segítenek elhelyezkedni és még pénzt is kapok. Hétfőn megyek és elintézem.
Május 16., hétfő
Pünkösd van, szóval minden zárva. Teljesen összefolynak a napok, mióta nem dolgozom. Majd holnap elintézem.
Május 17., kedd
Nem intéztem el.
Május 18., szerda
Reggel már ott voltam a Katona József utcában, mert heti kétszer fogadják azokat, akik még nincsenek regisztrálva a rendszerben. Fél kilencre érkeztem, de már akkor is hatalmas volt a sor.
Szánalmasnak éreztem magam, ahogy ott ácsorogtam a segélyért.
Segély. Ezt a szót legszívesebben lehúznám a klotyón.
Életemben nem kértem pénzt senkitől, nem volt hitelem, de még baráti kölcsönre se volt szükségem. És most ott állok a Tátra–Katona sarkán segélyért, olyan harmincad magammal.
Nagyjából háromnegyed óra után végre bejutottam, de még csak most értünk a sorszámos automatához. További egy órát kellett várni, az utolsó tíz percben már úgy bámultam a sorszám kivetítőt, hogy bekönnyezett a szemem. Aztán felvillant az én számom, és leülhettem egy ablak elé. Mellettem még másik két játékos ült a saját ablakaiknál, folyamatosan beszéltek, olyan hangosan, hogy nehéz volt nem rájuk figyelni.
Az ügyintéző mindenféle kérdést intézett hozzám, hogy mit dolgoztam, mi a végzettségem, milyen nyelven beszélek. Nagy elánnal belevágtam, milyen értékes munkaerő vagyok, de azonnal belém fojtotta a szót, hogy csak a kérdésre válaszoljak, mert ez nem fontos. És csak az adminisztráció miatt kellenek az adatok.
Beadtam az egész paksamétát, amit még a munkahelyemen kaptam, olyan tízperces fénymásolgatást követően pedig megkaptam végre az Álláskeresők kiskönyvét. Az ügyintéző közölte, hogy csak akkor fogják az összeget utalni, ha együttműködöm.
Összeugrott a gyomrom. Vajon itt mit takar az együttműködés? Biztosan valami olyat, amit én nem akarok, de meg fogok tenni a havi huszonkétezer forintért.
Közben mellettem egyre hangosabban monologizál a nő, hogy a köcsög főnöke azt ígérte, minimálra bejelenti, de szart az egészre, erről csak nem ő tehet?
Próbáltam Mártára, az én ügyintézőmre fókuszálni, aki elmondta, hogy az együttműködés azt jelenti, részt kell vennem egy csoportos és egy egyéni tanácsadáson, majd időnként meg kell jelennem, hogy lássák, aktív munkakereséssel töltöm az időm. Megkaptam az időpontot, és mielőtt utamra bocsátott volna, elmondta, figyeljek arra, hogy a kiskönyvben legyen benne minimum háromszor, hogy jelentkeztem valamilyen állásra. Mindegy, mit írok be, ezen ne izguljak, csak legyen benne valami. Csak formaság, tette hozzá, mert különben nem folyósítják az összeget.
Mindent megértettem. Ez nem a valódi segítségről szól, hanem egy olyan rendszerről, amivel a kutya se foglalkozik. Egy kifizetőhely, egy bankautomata, ha úgy tetszik, cserébe csupán látványelemeket kérnek. Kiskönyvbe írogatás, csoportos és egyéni tanácsadás, mint a drogosoknak. Ilyen erővel lehetett volna Lecsúszottak kiskönyve vagy Esélytelenek kiskönyve is a felirat a bizonyítványomon.
Bólintok, persze együttműködöm, naná.
Jöhet a következő.
Ahogy elhaladtam az információs fal előtt, megakad a szemem a sokféle sajtcetlin, amin állást kínálnak. Átfutottam őket, és megláttam egyet, ami felkeltette a figyelmem. Marketingest keresett egy cég, hallottam is már róluk, jó nevük van a szakmában. Egészen meglepődtem, mert egyetlen állásportálon sem találkoztam ezzel, pedig lassan kívülről fújom a hirdetéseket. Csak egy telefonszám szerepelt a papíron, de gondoltam, ott helyben meg is kérdezem, hová küldjem az önéletrajzom. Felhívtam őket, abban reménykedtem, ha oda behívnak interjúzni, biztosan összejön a munka, mert tényleg passzolnánk.
Kicsöngött, és egy női hang szólt bele.
– Yours ügynökség, tessék.
– Üdvözlöm, csak szeretnék érdeklődni, hogy milyen e-mail címre küldhetem az önéletrajzom, a hirdetésen nem látom.
Csönd. Az én ízlésemnek kicsit talán túl hosszú is.
– Hol látta a hirdetést?
– Épp itt vagyok a tizenharmadik kerületi munkaügyi központban, ide van kitéve.
– Kérem, hölgyem, akkor megtenné, hogy leveszi onnan? Fél éve kerestünk embert, akit természetesen ez idő alatt meg is találtunk.
Némi gúnyt hallottam ki a hangjából, amitől elkezdett fortyogni bennem a düh.
Nem a nőre haragudtam. A munkaügyi központra, aki magasról tesz arra, hogy tényleg visszatereljenek a munka világába. A rendszerre, ami megengedi, hogy egy ügyintéző, aki elvileg nekem segít, közölje, hogy nem érdekes, mit tudok, mert ez csak adminisztráció. Kinyomtam a telefont, és úgy döntöttem, személyesen Mártával vetetem le a fél éve elavult álláshirdetést. Tudom, nem szép dolog, hogy rajta csattan az ostor, de szeláví. Az ügyintézőm épp egy újabb kiskönyvet adott át a soron következő játékosnak.
– Kérem, ne haragudjon, zavarhatom még? – hajoltam be az ablakon.
– Ön már volt itt, és ide nem lehet csak úgy bekiabálni. Húzzon sorszámot, ha további segítségre van szüksége.
Ha visszagondolok, azt hiszem ez volt az a pont, amikor valami elszakadt bennem. Zúgni kezdett a fülem, az arcom lángba borult, és mint valami lassított felvételen, láttam magam, ahogy hörögve beugrom a pult mögé, és elkapom Márta nyakkendőjét. Láttam magam, ahogy üvöltök, majd két biztonsági őr elkapja a karom, és nem túl finoman kidobnak az utcára.
Így lett volna, ha meg merem tenni. De mivel soha nem mernék megtámadni senkit, szégyentől vöröslő, lüktető füllel hazajöttem. Szép nap ez a halálra.
Könyvmolyképző Kiadó
Megrendelheted közvetlenül a kiadótól itt