Lassan holnap lesz…2. lépés

Előzmény

…Bugi döbbenten nézte a kezében fityegő nyakörvet. Egyszerű, barna öv volt, kemény bőrből, olyan elnyűhetetlen fajta. Egy gyors pillantást vetett a szemközti lakásra, majd becsukta az ajtót, az asztalra hajította a nyakörvet és visszament a nappaliba.

Aztán ránézett a számítógépre. Természetesen pontosan tudta, hogy mi lenne a dolga reggelente, de valahogy nem bírta rászánni magát. Leveleinek átnézése úgyis csak egy dologra lenne jó: szembesülni azzal, hogy egy darab sincs belőlük.

Nem mintha nagyon vágyna a munkára, de egy-két megkeresés, azért befuthatna. Egy megcsalás, vagy esetleg egy eltűnt rokon, céges adatlopások, vagy bármilyen nyomozói munka…Nyilván ezeket sem vállalná el, mint ahogy az elmúlt években semmit sem, de a tudat, hogy még nincs teljesen valaminek a peremén, az jól esne.

Valami mozgásra lett figyelmes az ablaknál, egy veréb volt. Bugi odalépett, majd nagy csattanással bezárta az ablakszárnyakat, nehogy a veréb bemerészkedjen a lakásba. Még csak az kéne. Másnap meg mehet az ügyeletre valami fertőzés miatt.

Pár pillanatig még ott táncoltak a kavargó porszemek az ablakban, majd lassan leszálltak a kopott párkányra. Bugi kibámult az ablakon. Olyanok voltak az emberek, mint valami megvadult hangyaraj, láthatólag mindenkinek volt valami veszettül fontos dolga, mintha mindenki az életéért sietne annyira. Nevetségesnek tűnt ez a rohanás. Bugi behúzta a sötétítő függönyt és úgy döntött, mégis bekapcsolja a számítógépet, csak hogy egy kicsit megjárassa.

A gépház zajosan kerregni kezdett, mint valami öreg, kivénhedt autó motorja. Megvárta, míg a képernyő is lassan magához tér, egy mozdulattal lesöpörte az asztalról a csokipapír halmokat, majd elindította a levelezését.

Egyetlen levélszemét árválkodott csak a fiókban, egy utazási iroda bangkoki nyaralást kínált, hihetetlenül olcsón, plusz grátisz programokkal. Bugi ezer éve nem volt sehol, tulajdonképpen Budapestről sem tette ki a lábát évek óta. Az utazás általában együtt járt mások társaságával, amire egyáltalán nem vágyott. Munkája során pont eleget látott az emberi természetből. Kitörölte a levelet és lekapcsolta a gépet.

Tekintete ismét a nyakörvre esett, valami nem hagyta nyugodni.

Pár percig eljátszott a gondolattal, hogy átmegy és becsönget, hogy kérdőre vonja a szülőket, de aztán elvetette. Semmi kedve nem volt ahhoz, hogy bárkivel is vitatkozzon. Márpedig, ha valahova becsönget, annak egyenes következménye az ajtónyitás és a sok fölösleges szájtépés. A gyereket majd persze mentegetik a szülők, hiszen ő igazából jó gyerek, és csak jót akart, meg ne haragudjon, és így tovább. Aki persze majd vigyorogva hallgatja végig az egészet és másnap ugyanúgy folytatja. Mert mostanság a gyerek az úr! Mintha a “jót akar” valami varázsmondat lenne, mintha kötelessége lenne mindenkinek mosolyogva tűrni bármit, csak azért, mert “jót akart”. Francokat. Nincs rosszabb, mint egy levakarhatatlan, “jót akaró” gyerek. Talán csak ha kettő van belőle.

Úgy döntött messziről tesz az egészre, behoz még egy sört és pihen egy kicsit. Egyébként is, a rendőrségi pszichológus szerint depressziós, tehát az ivás és a sok alvás teljesen normális az ő állapotában.  

Csukott szemmel is érzékelte, hogy valami megváltozott. Lassan tudott csak kikecmeregni az álomból, először csak az édes, tömény illat jutott el az agyáig, majd lassan a tudat is, hogy az illat nagy valószínűség szerint tartozik valakihez. Hirtelen felnézett és a döbbenettől megszólalni sem volt képes.

– Jó, hogy végre felébredtél. Még csak délután van, te meg átalszod az egész napod.  – mondta mosolyogva Gombahaj, miközben egy csokis kekszet majszolt.

Bugi elképedve nézte a kisfiút. Meg mert volna esküdni, hogy bezárta az ajtót.

– Te meg mit keresel itt megint? – ült föl hirtelen.

–  Lépésenként haladunk, emlékszel? – kérdezte a kisfiú mosolyogva.

Bugi összehúzta a szemöldökét és látványosan benyúlt a díszpárna alá.

– Ez egy magánlak. Te pedig kisfiam, épp magánlaksértést követsz el, ami a btk. szerint két év szabadságvesztéssel jár. És bár az anyukádat fogják helyetted lecsukni, de ez neked is rossz lesz, mert így elfelejtheted a gyerekkorod. Szóval, ha nem tiplizel el, de izibe, kihúzom a párna alól a fegyverem és lövöldözni kezdek. És mivel ezer éve nem fogtam fegyvert, simán előfordulhat, hogy véletlenül belelövök a pelenkás seggedbe.

– Ugyan Bugi. Lassan negyvenöt vagy, és tíz éve nem vagy állományban. Ráadásul semmi nincs a párnád alatt. – kuncogott Gombahaj.

-Honnan a fenéből tudsz ilyesmiket? – kérdezte Bugi, miközben gyorsan körülnézett. Sehol semmi mozgás. A kis parazita láthatólag teljesen egyedül volt.  

Gombahaj elmosolyodott. Nagy kék szemében vidámság csillogott.

-Ez a dolgom. És ne félj, egyedül vagyok.

Bugi kihúzta a kezét a párna alól és átfutott az agyán, hogy micsoda baklövést követett el, amikor nem tette be valóban a párna alá a pisztolyát.   

-Mit akarsz?

Gombahaj begyűrte a szájába a keksz utolsó maradékát és elmerengve nézte a csomagolását.

-Elképesztő, miket esztek. Egyszerűen fantasztikus. Nincs több? –  nézett fel reménykedve.

-De van, de nem kapsz. Bűnözőket nem etetek. Na ki vele, mit akarsz tőlem és hogy jutottál be?

Gombahaj csalódottan vonta meg a vállát és gondosan elhelyezte az üres papírt az asztalon.

-Bárhova bejutok. De ez most nem fontos. Azért jöttem, hogy segítsek.

-Maradj itt, mindjárt visszajövök. – közölte Bugi, majd fölállt, belelépett a papucsába és kisétált a lakásból az ajtót nyitva hagyva. A szemközti lakáshoz érve még hátranézett, nem lóg-e meg a gyerek, aztán becsöngetett.

Teljes csönd honolt, semmi mozgolódást nem lehetett hallani. Ismét csöngetett és gyors egymásutánban kopogtatott is. Aztán valami motoszkálást lehetett hallani és lassan, résnyire kinyílt az ajtó. Egy idős asszony kukucskált ki. Buginak rémlett a nő, egyszer-kétszer látta már a házban, mindig egyedül volt.

-Jó napot, elnézést, hogy zavarom.

Az idős nő továbbra is szorosan fogta az ajtót és várt.

-Lehet, hogy furcsa lesz a kérdésem, de lakik itt önnel egy hat-nyolc éves kisfiú?

A nő megrázta a fejét.

-Nem lakik velem semmifajta kisfiú.

-Ez biztos? Kérem gondolkozzon. – próbálkozott Bugi. Halványan érzékelte, hogy a kérdés nem helyénvaló, az emberek általában nem szoktak elfeledkezni a családtagjaikról, de rendőri pályája során ezzel a kérdéssel már sokszor egészen érdekes válaszokat sikerült kicsikarni az emberekből.

Az idős asszonynak halványan megemelkedett a szemöldöke.

-Egészen biztos, hogy nem lakik itt egy kisgyerek, kivéve, ha esetleg annyira kicsi, hogy nem is látom. Tudja mi, öregek nem csak hülyék vagyunk, de rosszul is látunk.

Mire Bugi kinyitotta volna a száját, hogy válaszoljon, az ajtó bevágódott. Felsóhajtott és úgy érezte, sürgősen el kell szívnia egy cigit. Visszament a lakásba, ahol Gombahaj még mindig türelmesen várakozott.