Lassan holnap lesz…

Bugi meredten nézte az ajtóban álló hat éves forma kisfiút. A kis szemtelen épp arról akarta meggyőzni, hogy ha venne egy kutyát, az mindenkinek hasznos lenne, ő maga nem lenne olyan magányos, a kis mihaszna pedig elvinné naponta sétáltatni, amivel zsebpénzhez jutna. Még hogy magányos.

– Különben is, minek kell neked pénz?

– Gyűjtök valamire! – húzta ki magát büszkén a gomba hajú kisfiú.

– Mire? – húzta össze szemöldökét Bugi.

– Hát biciklire!

– Tudod te, mennyit kellene kutyát sétáltatnod egy biciklihez? Ehh, mit tudod te…taknyos kölyök.

A kisfiú szája megremegett, majd nagy levegőt vett és azt mondta:

– Anyukám nekem azt mondta, bármit elérhetek, ha igazán akarom – fonta össze karját dacosan Gombahaj.

– De nem egy méter huszonöt centivel – vágta rá a férfi.

– Mi köze a magasságomnak a biciklihez? – kérdezte gyanakodva Gombahaj.

– Hát tudod fiacskám, a magasságod feltételez egy bizonyos életkort. Téged olyan hat évesnek saccollak. Talán hét. De lehetsz akár nyolc éves is, akkor sem jár neked minden. Kicsi vagy sokat kell még tanulnod.

– De hogy jön a tanulás a biciklihez? – értetlenkedett tovább Gombahaj.

Bugi mérgesen szusszantott.

– Mit gondolsz, anyukád miből veszi meg neked a biciklit? Mert ugye azt nem gondolod, hogy a kutyasétáltatásból összejön majd? Szóval?

A kisfiú némileg elbizonytalanodott, majd rávágta:

– Hát a dolgozásából. Még ezt sem tudod? – forgatta a szemét.

– Aha! – vágta rá Bugi. – Hát ez az! Dolgozik!

– De hát én is azt akarok!  – toppantott Gombahaj – Dolgozni! Levinném a házban lakó öregek…izé…idősek kutyáját. Ez a dolgozásom.

– Mindegy, akkor sem való egy ekkora gyereknek, hogy idegenekhez csöngessen be és mindenfélével zaklassa őket. Részemről lezártnak tekintem az ügyet, nem veszek se kutyát, se macskát, szóval jobb, ha hazamész. Bevágta az ajtót, és visszament a konyhába. Amikor a kis szemtelen megzavarta, épp a reggelijét akarta bevinni a szobába, így befejezte az utolsó tennivalókat. Mindent rápakolt a tálcára, sörnyitót, poharat, üveget, majd beegyensúlyozott vele a szobába. Bekapcsolta a tévét, rágyújtott egy cigire, hátradőlt és felpattintotta a sört. Máris jobban érezte magát. Sokszor hallotta már, hogy a reggeli elengedhetetlen része a napnak, amivel teljes mértékben egyet kellett, hogy értsen. Miután az utolsó korty is lecsúszott, egy férfias böffentést követően elégedetten dőlt el a kanapén.

Pár perc múlva ismét kopogtattak. Bugi állkapcsa vészesen megfeszült, a távirányító pedig fájdalmasan reccsent meg a szorítás alatt. Újabb dörömbölés és már a kilincs is rángatózott.

Bugi rohamléptekkel megindult, feltépte az ajtót, Gombahaj állt ott, ünnepélyes arccal.

– Megmondtam, hogy itt nem lesz kutya. És ha még egyszer idejössz, megkeresem a szüleid és nagyon nagy bajban leszel, kiskomám. Megértetted??

– A szüleim tudják, hogy itt vagyok. Ott laknak szemben – mutatott át a körfolyosó szemközti lakására Gombahaj. – Azt mondták, nem szabad erőszakosnak lenni, mert a bácsi rég nem volt már emberek közt, ezért apró lépésenként, óvatosan kell haladni. Nézd, így – mutatta a tökéletes osonást, azaz nyak behúz, vállak felemelve szinte a füllel egy magasságban, és mindezt lábujjhegyen. – Ezért hoztam neked egy nyakörvet. Most csak ennyit kapsz. Holnap pedig jön majd a következő lépés – kacsintott Gombahaj, majd vigyorogva elnyargalt.

Bugi döbbenten nézte a kezében fityegő nyakörvet. Egyszerű, barna öv volt, kemény bőrből, olyan elnyűhetetlen fajta. Egy gyors pillantást vetett a szemközti lakásra, majd becsukta az ajtót, és visszament a nappaliba.

Fél óra telt el, de Bugi úgy érezte, mintha ólomlábakon járna az idő. Furcsán érezte magát, valami motoszkált benne. Olyasmi, amit hosszú évek óta nem érzett. Türelmetlenséget. Negyedszer nézett a a nyakörvre. Egészen furcsán érezte magát. Rég nem fordult vele már elő, hogy várta a holnapot.