Az első…

HMN nehezen tudta megfogalmazni mit érez, de ha szavakat kellett volna találnia az érzésre, azt mondta volna, olyan, mintha AZ lassan fölzabálná a lelkét. Harapásról, harapásra, a legjobb részeket a végére hagyva. Cuppogva, fröcsögve szívogatná a legfinomabb részeket: a megértést, a szeretetet, humorát, könnyedségét, nagylelkűségét.

Először csak azt érezte, egyre kevesebb a kedve. Mindenhez. Lassan megcsappant az energiája és a lelkesedése is. Ha egy kicsit is elkezdte bármi érdekelni, azonnal lehűtötte magát, félt a reakcióktól. Mert reakció az mindenre volt, azonnal. A legkisebb hibákra is.

Tudta, ha itt marad, ő is olyanná válik, mint azok, akiktől irtózik. AZ megváltoztatta az embereket. A változás kezdetben sunyin és lassan ment végbe, először csak a környezetet zabálta fel az Emberben lakozó AZ.

HMN egyszer csak azt vette észre, hogy a Föld már régen nem az a bolygó, ami korábban volt. Az Emberből lassan egy veszélyes intelligenciával rendelkező csúcsragadozó lett. Mindent elvett, hogy önmagát életben tartsa. Kicsavarta a természet adta források utolsó cseppjeit is, nagyokat kortyolva legyűrte, a maradékot pedig kiköpte.

Kevés szabadon élő állat volt már, a nagy része vagy kipusztult a természetes élőhelyének eltűnését követően, vagy az Ember végzett vele. A növényekből, zöldségekből és gyümölcsökből is már csak a génmanipulált mesterséges darabok voltak, melyek groteszk, furcsa kinézetükkel, élénk színeikkel és gigantikus méretűkkel üzenték az Embernek, hogy ne féljen a jövőtől, mert bármire képes.

A technikának és a tudománynak semmi nem állhat az útjába, a csúcsragadozó nem kímélt semmit. Nem volt már egy talpalatnyi föld sem, amiben a természet meggyógyíthatta volna önmagát, és nem volt többé természetesen tiszta víz, ami életet adott volna. De az Ember éhsége csak tovább erősödött.  Kifejlesztette a mesterséges környezetet, ami életben tartotta. Persze azt, amire az Embernek oly nagy szüksége lett volna a természetből, az hiányzott az alkotásból, de a hiúság, a becsvágy és a kapzsiság elfeledtette az Emberrel, hogy mi is az egészséges körforgás része vagyunk, így pedig nekünk is szükségünk van a természetre az életben maradáshoz.

HMN először arra gondolt, fog egy táskát, beledobálja a legfontosabbakat és lelép. Egy másik országba, valami szép és nyugodt helyre. Ahol van még föld és víz. Ahol az Ember még nem fertőződött meg. De sajnos rá kellett jönnie, AZ mindenhova beette már magát, tulajdonképpen folyamatosan fertőz. És ez a kór megállíthatatlan volt, úgy tűnt, nincs rá gyógyír.

Félelmetes volt a terjedése, mert sok fegyvere volt, AZ igazán sokrétű és erős volt. Az övé volt az Irigység, a Harag, a Düh, a Félelem, a Hiúság és a Becsvágy. Ezekkel a fegyverekkel pedig mindent elért. AZ befészkelte magát az Ember szívébe, csápjaival jó erősen rámarkolt és lassan szorított rajta, centriről centire húzva összébb.

Amikor HMN rádöbbent, hogy elkezdte őt is fertőzni, az pont egy időben volt a felfedezéssel, hogy az Ember saját magát és a Földet is pusztítja. Sok volt ez így egyszerre, hisz a tudat, hogy betegek vagyunk éppen elég, de hogy a Föld is pusztul, az szinte megemészthetetlen. Napokig nem tért magához. Nem akart utcára menni vagy boltba, még a telefont sem vette fel. Nem nézett tévét, nem hallgatott rádiót. Hisz minden egyes találkozás az ismerőseivel, barátokkal újabb döbbenetet váltott ki belőle, egyértelművé vált, milyen nagy a baj.

HMN egy nap eresztett egy kád vizet és belemerült. A visszatartott levegő miatt pár másodperc után hallotta, ahogy zúg a füle, majd szívének dobogását is hallani vélte. Érezte, ahogy a tüdeje feszít és lassan eluralkodott rajta a pánik. Tudta, hogy túlélheti, de a halál gondolata így is rémisztő volt. Amikor már nem bírta tovább, feljött a vízből és hörögve szívta tele a tüdejét levegővel. Élt. És akkor ott, a kádban jött rá egy fontos dologra: nem akar menekülni vagy megvárni, míg AZ eléri és felzabálja őt is. Harcolni fog.

Akkor kiszállt a kádból és leült a hideg kőre. Figyelte, ahogy a vízcseppek legurulnak a lábáról, majd lecsöppennek a kőre. Szétfolynak és megállnak. Újabb cseppek landoltak a kövön és szép lassan egy kis tócsává álltak össze, mely egyre nagyobb és nagyobb lett. HMN lassan megértette mit kell tennie. Pont ahogy a vízcseppek összeálltak, úgy kell neki is megalkotnia apró cseppekből a tócsát. Ami olyan erős lesz, hogy AZ nem tudja megfertőzni.

Össze kell gyűjteni a legerősebb fegyvert AZ ellen, ami apró darabokból áll össze és hatalmasra duzzad. Szükség lesz egy csomó fontos dologra, ami segít meggyógyítani majd az Embert, aki pedig meggyógyíthatja a Földet.

Ahogy megtörülközött és kiment a nappaliba, egyre jobban érezte magát. Visszatért az energiája és a jókedve. A Remény kezdett el nőni HMN-ban.

Ez volt az első csepp.