Én leírtam, ő megcsinálta. A legőrültebb álláskereső…

Amikor először írt nekem, csak annyit kommentelt, hogy olvasta az Állásinterjún című bejegyzésemet és köszöni, igen jól szórakozott. Megköszöntem a visszajelzését és ennyiben maradtunk. Aztán pár hete újra írt, hogy annyira mély nyomot hagyott benne a marhaságom, hogy kipróbálta.

Azonnal elkértem a számát és felhívtam, egyszerűen nem akartam elhinni, hogy ezt valaki tényleg megcsinálta. Igen, elment egy interjúra és teljesen őszinte volt. Márpedig pontosan tudjuk, hogy nincs az az állásinterjú, ahol teljesen őszinték lehetnénk, ha mégis, akkor vagy nem fontos a munka vagy teljesen őrültek vagyunk. Az én hősnőm esetében mindkettő igaz volt.

És akkor íme egy beszélgetés a legbátrabb álláskeresővel, Andreával. (A teljes nevét nem árulhatjuk el, mert szeretne még a közeljövőben munkát.)

Kicsit mesélj magadról, mi újság nálad munkafronton?

Több mint egy éve nincs munkám, és lassan betöltöm a 39. évem. Azelőtt egy kis családi vállalkozásban voltam irodavezető, amolyan mindenes. Több, mint tizenöt évet voltam ennél a cégnél, és ez sajnos rányomta a bélyegét a jelenlegi helyzetemre. Pedig imádtam ott dolgozni, óriási nyugalom volt, szinte egésznap egyedül ültem egy irodában, a tulajdonos folyton csak rohangált, én pedig már csukott szemmel végeztem a munkám. Így visszagondolva elég nagy bakit követtem el.

Mi volt az a nagy baki?

Nem volt igényem arra, hogy fejlődjek, bele sem gondoltam, hogy egyszer véget érhet a paradicsomi élet és egy ilyen kicsi cégnél sajnos nincs túl sok kihívás. Az elmúlt években ugyanazt a programot használtam, ugyanazt az Excel táblát, senkivel nem kellett tárgyalnom, se magyarul, se angolul, ezer éve ugyanazokkal a partnerekkel voltam kapcsolatban és kimozdulnom sem kellett szinte soha, maximum, ha a postára mentem. Ez alatt az idő alatt szépen „lebutultam”.

Hogy lett vége ennek az időszaknak?

Sajnos a cég dolgai nem mentek túl jól, ezért úgy döntöttek, megválnak tőlem és ők végzik a munkámat, nem fért bele már a bérem. Borzasztóan sajnálták a tulajék is, de érthető volt.

Hogy viselted a munkanélküliség első heteit? Nagyon megviselt?

Hát ez érdekes volt, mert igazából csöppet sem. Talán az első pár nap volt csak nehéz. Aztán valahogy egyre könnyebb lett, úgy éreztem magam, mint aki épp készül valami különleges nyaralásra. Izgatott voltam és úgy éreztem, semmi sem lehetetlen. És bár a napi megszokott rutin és a biztonságérzet időnként hiányzott, mégis jól esett valahogy az új és szabad élet.

Aztán?

Aztán megindultam a lejtőn. Teltek a hónapok és semmi nem történt. Azt hittem pár hét és újra dolgozom, ehelyett hónapok teltek már el és még mindig otthon ültem. Közben persze rengeteg interjún voltam, de egy idő után már nem számoltam, és nem vezettem.

Vezetted az interjúidat?

 Igen, mániákus jegyzetelő vagyok, minden interjú után leírtam kivel beszéltem és mikor voltam interjúzni. Időnként, ha volt valami nagyon vonzó állás, visszahívtam őket, hogy érdeklődjek, ilyenkor jól jöttek a jegyzetek.

Ez jó ötlet. És hogyan tovább?

Nem ment túl jól az álláskeresés, vagy nem jeleztek vissza, vagy semmi konkrétumot nem mondtak, csak annyit, hogy találtak mást. Elég nehéz volt így tovább menni, normális visszajelzések nélkül. Egy idő után már csak rutinból hívogattam őket, a motivációs leveleim számát pedig már mondani sem merem. Minden egyes önéletrajzot átírtam annak megfelelően, hogy hova mentem, és felkészültem az adott cégből is, ha találtam róla infót. De a kérdésekből valahogy azt szűrtem le, hogy tulajdonképpen sehova sem passzolok. Mivel semmihez nem értek igazán, nincs semmi speciális tudásom, csakis a recepciós vagy az asszisztensi munkák jöhettek szóba, azonban ezekhez túl öreg voltam. Ami vicc, de időnként voltak erre utaló célzások. Általában úgy fogalmaztak, hogy ez amolyan ugródeszka fiataloknak, hogy megismerjenek egy céget, aztán tovább lépjenek, ám az olyan „tapasztalt” (lásd koros) játékosoknak, mint én, nem lenne elég.

Van melletted valaki? Esetleg barátok, akik támogatnak?

A párommal néhány éve lett vége, viszont nekem vannak a legjobb barátaim, komolyan, azt hiszem ez tart életben. Nem engedik el a kezem, támogatnak. Bár így sem könnyű, mert a barátoknak is van magánélete, és nem is akarom állandóan őket nyomasztani. Mostanra ők is megtanulták, hogy ne kérdezzék meg minden nap, hogy találtam-e munkát. Ez nagy lépés volt tőlük. (nevet) Szóval nem könnyű, de hát legalább ők vannak.

Mi a következő lépés, van valami terved?

Hát, tervekkel tele a padlás. (nevet) De amint megszületik, el is vetem. Tovább kellene képeznem magam, de nincs rá pénzem, vagyis nem merek költeni, mert nem tudom meddig elég a tartalékom. Lassan lejjebb kell adnom az igényeimet, ami a munkát illeti, most épp azzal a gondolattal barátkozom, hogy elmenjek takarítani. Mondjuk elmehetnék gyorsétterembe pult mögé vagy bolti eladónak is, láttam pár egészen jó álláshirdetést. De még ez sem biztos, hisz a legtöbb helyen már ehhez is kereskedelmi végzettség kell. Szóval a tervem a túlélés.

És akkor most mesélj az ominózus interjúról, ami miatt írtál nekem.

Miután elolvastam, kissé keserűen bár, de jót nevettem a posztodon. Tényleg vicces volt a gondolat, hogy az ember leül az interjúztatóval szemben és minden kérdésre a frankót válaszolja. Én is agyaltam azon, hogy vajon mit mondanék ezekre a kérdésekre, vagy hogyan reagálnék, ha nekem így válaszolgatnának, és arra jutottam, ha hozzám egy ilyen őszinte ember ülne le, én bizony fölvenném azonnal. Aztán jött egy megkeresés egy olyan állásra, amiért nem igazán rajongtam. Nagyon messze lenne, több mint két órát kellene utaznom oda-vissza, és az angolom sem elég erős oda. Nem igazán volt tétje az interjúmnak, szóval úgy voltam vele, ha felvesznek, akkor örülök, de azért jobb lenne valami szimpatikusabb. De egy próbát megér. Erről pedig eszembe jutott a posztod, hogy ha úgyis mindegy, mi lenne, ha kipróbálnám? Csak a móka kedvéért.

És mi történt?

 Óriási volt. (nevet) Arra a kérdésre például, hogy mért jelentkeztem erre az állásra, azonnal rávágtam a HR-esnek, hogy azért mert nincs munkám.

Erre ő?

Kicsit lekezelően elmosolyodott. Szerintem azt hitte, csak humorizálok. Aztán ahogy szépen lassan haladtunk előre, és jöttek a kiborító válaszaim, elkezdett feszengeni. Megkérdezte, mit gondolok, milyen jó és rossz tulajdonságaim vannak. Elmondtam, amit pozitívnak gondolok és utána jöttek a negatívok. Túl aprólékos vagyok, képes vagyok órákig elszöszmötölni valamivel, ha úgy érzem, még nem elég jó, emiatt rohadt lassú vagyok. Általában nagyon megfontolom a dolgokat, talán túlságosan is nehezen hozok meg döntéseket. Előfordul, hogy emiatt túl sokáig halogatok dolgokat. Na erre már elkezdte húzgálni a szemöldökét. Aztán megkérdezte azt is, hogy csapatjátékos vagyok-e vagy „magányos farkas”. Erre közöltem, hogy mivel eddig egyedül dolgoztam, fogalmam nincs, hogyan kell csapatban dolgozni, az elején biztosan rossz csapatjátékos leszek. Erre zavartan megköszörülte a torkát és valamit jegyzetelni kezdett. A fickó fiatal volt még és elég rutintalan. Teljesen kiakasztottam, egy idő után elhallgatott és gyanúsan sokáig bámulta a papírját. Szerintem nem tudta, mit kezdjen velem. Aztán látványosan ránézett az órájára és közölte, hogy köszöni az interjút, keresni fog, amennyiben…bla-bla…

És tudod mi a fura? Hogy tök jól esett. Sőt. Ha nem kellene sürgősen munkát találnom, mostantól csak így interjúznék. (nevet) Elképesztően szabaddá teszi az embert, ha egyszer csak nem akar megfelelni és őszintén beszélhet. Az viszont kiábrándító volt, hogy mennyire szerette volna a pasi, ha azt mondom, amit hallani akar. Igazából nem is értem, így mire jó ez az egész interjúzás.

Amikor megbeszéltük, hogy találkozunk, azt mondtad, közben rájöttél valamire az interjú kapcsán. Elárulod, mi volt az?

Az interjú után furán jól éreztem magam, pedig ilyen rövid beszélgetésben nem volt még részem. Nyilván azért, mert nem volt tétje és az interjúztató pasit figyeltem, nem pedig azt, hogy vajon jót mondok-e. Játéknak fogtam fel, csöppet sem voltam görcsös, és így visszagondolva most voltam a legösszeszedettebb. Szóval azt hiszem végre nem azzal foglalkoztam, hogy nehogy kudarc legyen, és hogy vajon mit várnak tőlem, hogy tartom a kezem, milyen a benyomás rólam, hanem azzal, hogy magamat adjam. Sokkal egyszerűbb így.

Akkor még az is lehet, hogy visszahívnak, nem?

Kizárt. (nevet) Én ott egy robottal beszélgettem, és nem a megfelelő válaszokat adtam, szóval egészen biztos nem én vagyok az ő emberük. De nem is ez számít, hanem az, hogy megint kicsit jobban érzem magam ebben a szar helyzetben, szóval már ezért is köszönet a posztodért.

Én meg köszönöm, hogy találkoztál velem és beszélgettünk, sok sikert neked a továbbiakhoz! Ó, és a legfontosabb, így a végére egy jó tanács. Soha, ismétlem SOHA ne próbáld ki máskor, amiket itt leírok.