A mesének vége

Amikor az autózás után áttértem a tömegközlekedésre, őszintén, tiszta szívből gyűlöltem az egészet. Mert az emberek túl sokan vannak, mert nem szeretnek tisztálkodni, hangosak, zajosak és bunkók. A hideg rázott minden nap, ahogy felszálltam a hármas metróra vagy a kilences buszra. Aztán ahogy szépen lassan elfogadtam az új helyzetet, elkezdtem élvezni a közösségi közlekedést.

Rákaptam ugyanis, hogy különböző meséket találok ki egy-egy utasról. Pár percig figyeltem a viselkedésüket, vonásaikat és máris meg volt a történet. Utaztam angyallal, orkkal, tündérrel, boszorkánnyal, időutazóval, ufóval, szörnyeteggel és alakváltó tömeggyilkos lénnyel, embernek álcázott kiskutyával, embernek álcázott elefánttal, óriással és törpével. (Volt egy váza is, de ezt most hosszú lenne elmagyarázni.)

Rengeteg történet született, csak arra kellett figyelnem, hogy ne feledkezzek meg nagyon magamról, mondjuk ne bámuljak senkit vigyorogva, hosszú perceken át. Reggel fél óra fantáziálás és délután fél óra. Életemben nem élveztem még ennyire a buszozást és a metrózást. Pár nap múlva olyan profi szinten űztem a képzelgést, hogy elég volt egy pillantást vetnem egy-egy delikvens tekintetére, mozdulataira és máris tudtam, hogy angyal, tündér, időutazó, ufó vagy esetleg ork.

Aztán egyszer csak unalmas lett a játék. Egyre több lett a szörnyeteg, a boszorkány és az alakváltó gyilkos lény. Először magamat vádoltam, talán túl sok fantasyt és sci-fit olvasok, valószínűleg ez lehet a probléma. Kétségbeesetten kerestem a tündért, az angyalt, a cuki elefántot és a többieket.

Aztán rájöttem, hogy nem velem van a baj, nem a sok mese miatt van, hogy folyton csak ezekbe a szörnyű lényekbe botlom. Ezek tényleg rengetegen vannak és igaziak! Rádöbbentem, hogy ez már csöppet sem vicces, ez már nem a képzelet, ez maga a valóság. A buszok, a metró és a villamos is tele van velük!

Az orkok például a mozgólépcsőn rendszeresen félrelökdösik az előtte állókat és azt mondják, húzzámá el a francba kisköcsög. Aztán ott vannak a boszorkányok, akik szúrós szemmel méregetik a fiatalokat, ciccegnek és beszólogatnak minden hangosabb szóért, színes és meglepő hajviseletért, szokatlan ruháért vagy egyáltalán bármiért, ami MÁS, rühellik a gyerekeket, és általában idős néninek álcázzák magukat. A tömeggyilkos lények is ott vannak, ők a butasággal gyilkolnak, ráadásul tömegeket.

Úgyhogy arra jutottam, mivel a meséim valamiért életre keltek, vérkomoly valósággá váltak, jobb, ha újra autóval járok. Szerintem ti is kövessétek a példám, pattanjatok bringára, sétáljatok vagy menjetek autóval, mert ezek egyre többen vannak. Gondolom fertőző vagy ilyesmi.