Ha nyernék a lottón, megvenném ezt a könyvet sok millió példányban, és mindenki kapna belőle. Mert mindenkinek van egy Ovéja, akit nem ért. Egy folyton dühös és morgós távoli rokona, vagy egy zúgolódó férje, esetleg kekec és mániákus telekszomszédja.
És azért is kapna mindenki egy példányt ebből a könyvből, mert igazán ritka, amikor az ember bőgve röhög. (Szigorúan otthon persze.)
Fredrik Backman nevéről eddig nem sokan hallottak (kivéve persze a szomszédait és lakótársait). A svéd író ezzel a könyvvel debütált, amiből a megjelenést követően több százezer példány el is fogyott.
Az ember, akit Ovénak hívnak igazi bestseller lett, pedig semmi divatos vagy bestselleres nincs benne. (Semmi szadomazo, se egy varázsló tanonc, de még egy nyamvadt vámpír sem.) Főhőse egy idősecske férfi, az a fajta, aki utál mindent, ami benzin helyett kilobyte-okkal hasít, aki szerint ma már nincsenek tisztességes emberek, a mai fiatalság pedig maga a fertő.
Felesége – az egyetlen, aki miatt érdemes volt élnie – meghalt, őt magát nyugdíjazták. Nem maradt semmi, amiért érdemes lett volna az élők közt maradnia. De akárhogy is próbálkozik az öngyilkossággal – rendszeresen és sokszínűen –, valahogy nem akar összejönni.
Mert a körülötte élők nem hagyják, erre-arra kérik meg, Ove pedig nem tud nemet mondani. Hol kórházba kell vinni valakit, hol meg kell tanítania vezetni a szomszédot, megjavítani az elromlott fűtést, esetenként életet menteni. Hiszen mit szólna a felesége, ha nem segítene ezeknek az embereknek? Még ha iszonyúan bosszantóak és elmeháborodottak is. És akárhogy is küzd ellene, az emberek juszt is megszeretik. (Pedig még egy bohócot is elver.) Mert Ovének tulajdonképpen hatalmas a szíve.
Ahogy a történet halad előre, megismerjük Ove múltját is. Megtudjuk, mi baja a világgal, miért vált azzá, aki, és mi nem látható a mogorva külső mögött. „(…) minden ember életében eljön a pillanat, amikor eldönti, milyen emberré váljon. Ha nem ismered a pillanat történetét, nem ismered az embert.” Ove az édesapjához hasonló emberré akart válni, és egy olyan világban érezte jól magát, ahol a becsület és a tisztességes munka előbbre való volt mindennél. Ebben az új világban viszont már semminek nincs becsülete, minden fenekestül felfordult, ő pedig belefáradt az állandó harcba. Az egyetlen, aki megértette, a felesége volt. „Ove fekete-fehér ember volt. A felesége pedig színes. Ő volt Ove összes színe.”
A könyv végére kapunk némi kalandot és izgalmat is, ahogy kell, de nem ez a lényeg. A történet nem csak azért lehengerlő, mert vicces a mai társadalmat megmutató görbe tükör, és jópofa Ove figurája. (Engem kicsit emlékeztetett a Walter Matthau által megformált karakterre, A szomszéd nője mindig zöldebb című filmből.)
Ove szemüvegén keresztül Backman olyan szívfájdítóan egyszerűnek látja az életet, mintha nem egy harmincas, hanem egy hetven körüli, az élettől megbölcsült férfi írta volna. A szerző kiváló dramaturgiai érzékkel úgy szeretteti meg velünk az ellenszenves öregembert, hogy mire észbe kapunk, már az örökbefogadásán gondolkodunk. Vagyis Ove története újraolvasós, nevetős, sírós, elgondolkodós, imádnivaló.
Mindenképpen említésre méltó a fordítás, melyet Bándi Eszternek köszönhetünk. Remekül adja vissza Ove pokróc stílusát. Ez azért is nagy dolog, mert ilyen egyszerű szövegnél talán még nehezebb hozni a karaktert, mint szóvirágok és leírások közepette.
Fredrik Backman a könyv elején feleségének ajánlja a történetet, azért hogy megnevettesse. Irigylésre méltó a nő, akit egy férfi így akar megnevettetni. (Disznó viccek helyett.)
Fredrik Backman: Az ember, akit Ovénak hívnak
Animus Kiadó, Budapest, 2014
