Ez a poszt némileg rendhagyó lesz, mert bár nyilvános és mindenki olvashatja, mégis most csak egy valakinek írok. A többiek meg tekintsék úgy, hogy kukkolnak. Az úgy is mindig izgalmasabb. :))
Amikor a munkanélküli blogot vezettem, sok-sok üzenetet és visszajelzést kaptam. Általában arról írtak, mennyire jó, hogy kicsit feldobom azokat a szürke munkakeresős napjaikat. Meg arról, hogy mennyire jó a hangulata, stílusa a posztoknak, jobb kedvük lett tőle. Amellett, hogy elaléltam, boldog voltam és nagyjából, olyan negyvenhatszor olvastam el ezeket a leveleket (fejenként!), kicsit meg is könnyebbültem, hisz ezek szerint működött a dolog. Azt akartam, tudjanak azonosulni a sztorikkal, kicsit tudjunk röhögni a saját nyűgjeinken, amolyan terápiaként. Semmi komoly, csak egy kis szórakoztatás.
Aztán kiraktam a nagy hírt a megjelenésről, (helló kukkolók, ez nektek szól: ezer köszönet a nagy örömködésért, irtó jól esett!) és jött egy levél. Egy régi ismerősöm írta, aki anno egy nagyon kedves munka partnerem volt, rengeteg nyereményjátékot toltunk le együtt. Nagyjából fél éve megtaláltam őt a facebookon, örültem neki és megkérdeztem, mi újság vele. Az ismerősöm meg két levél váltás után eltűnt. Azt gondoltam, egyszerűen csak megfeledkezett róla, vagy nem volt ideje írni.
Ám most, amikor a könyv megjelenésére és a blogra felhívtam a figyelmet, újra felbukkant és írt nekem valamit, ami azóta sem hagy nyugodni.
Azt írta, ne haragudjak, hogy eltűnt, de munkanélküli lett és ez nem éppen az a téma, amiről az ember szívesen csacsog. De látta, hogy erről írok és kíváncsi lett. El fogja olvasni a blogot, örül, hogy végre valaki ír erről, és reméli, hogy segít neki kimásznia a mély depresszióból. Több éve nem talál munkát.
Azonnal visszaírtam neki, hogy a blog csak az alapötlet volt, de a könyv remélem elindít benne valamit. (Meg persze azt is megírtam neki, hogy micsoda baromság, hogy emiatt nem írt nekem anno vissza!!)
Teljesen megdöbbentett, ahogy írt. Miközben én mókázom, meg nevetgélek, és kalandnak fogom fel a rövidke munkanélküliséget, ábrándozom a könyv megjelenéséről, valaki épp az összeomlás szélén áll.
Még aznap este elővettem a kéziratom és újra elolvastam. Megkönnyebbülve láttam, hogy ösztönösen próbáltam úgy írni a sztorit, hogy az kapaszkodó lehessen. Hogy ne csak szórakoztatás legyen, hanem valami gondolatindító, kapaszkodó is. Akkoriban rengeteg munkanélküli ismerőssel beszélgettem, fórumokat olvasgattam, igyekeztem hitelesen megírni ezt az időszakot. Vannak benne hullámhegyek és hullámvölgyek. Vannak mélypontok és nagy röhögések. Aztán persze főhősünk csak kievickél valahogy a fekáliából, mert megrögzött heppiendista vagyok . Szerintem jó lesz.
Kedves Ismerős, ha most olvasol (és esetleg rájöttél, hogy rólad van szó. :), tudd, tanulságos volt amit írtál, igen, érzem már a felelősséget, és nagyon izgulok, mit ad majd neked a könyv.
Nem a megjelenés és a csinnadratta a lényeg, hanem az, hogy úgy csukd be a könyvem, hogy elindított valamerre….
Szóval az van, hogy most még jobban izgulok a fogadtatás miatt. Kösssz, szépen! 😀
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: